A DC Comics már egy ideje próbálja behozni a Marvel lépéselőnyét. Képregényadaptációik hálistennek valamiféle valamiféle műfaji változatosságot hoznak a nagy vetélytárs által diktált egy(en)hangúságba.
Jó három évvel ezelőtt ott tartottunk, hogy Bruce Willis és szedett-vedett kis csapata, a kiöregedett CIA-, MI6- és kitudjamilyen-ügynökökből álló nyugdíjasbanda megmentett valamit valamitől. Valószínűleg a Világot, valószínűleg a Gonoszoktól. Ennyire volt emlékezetes a 2010-es RED, de hát egy – két Marvel-film közé betolt – nyári szemi-blockbuster ne is akarjon túl emlékezetes lenni. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy kellemes élményekkel távoztam a moziból, mert végre a „képregényfilm” címke nem önmagát túl komolyan vevő macsó szuperhősöket fedett, hanem egészségesen önkritikus és önreflexív, bohókás protagonistákat, akik saját magukat nem veszik ugyan komolyan, de az akciófilmes kánon főbb szabályait már igen. Sajnos, a három év alatt a RED hősei még három évet öregedtek, s az alapkoncepció szavatossági ideje is rohamosan fogyogat. Ez a második rész még úgy-ahogy elmegy, mert az első nosztalgiája még megvan, de már alig emlékszünk konkrét poénokra – viszont ez a franchise nem biztos, hogy elbír majd még egy harmadik epizódot is.
Frank Moses (Bruce Willis), a ráncosodó, visszavonult CIA-ügynök az unalmas átlag-amerikai életet próbálja élni a leárazott áruk polca előtt, amikor felbukkan Marvin (John Malkovich), a paranojás fegyverbolond haver, aki meg van győződve arról, hogy követik. Mondani sem kell, tényleg követik, s mint kiderül, valami régi, hidegháborús, nyomonkövethetetlen atombombát keresnek, ami valahol Moszkvában van elrejtve és a bolondos zseni Bailey professzor (Anthony Hopkins) gyártmánya. Természetesen felbukkan Helen Mirren és Brian Cox is, s elkezdődik a kontinenseken átívelő, halványan egy James Bond-szüzsére emlékeztető futkározás, amelyben tényleg megkerül az atombomba, de megjelenik Catherine Zeta-Jones is Moses exnőjeként, hogy némi féltékenység-cselekményszálat csempésszen a szárazka történetbe.
Az efféle akciófilmek egyik elmaradhatatlan eleme a késleltetés és felépítés, amivel minden egyes új szereplőt felvezetnek. Az addigi hősök addig reagálnak kikerekedett szemekkel a nemsokára felbukkanó új szereplő neve hallatán, amíg a kedves néző is átveszi a tikket, és már alaposan tudja, hogy mire számítson, amikor megjelenik az illető. Ezt a RED 2 is alaposan használja, szinte a film feléig mind fel-feltűnnek újabb efféle figurák, de legalább a szerzők rájátszanak erre, és időnként megtréfálják elvárásainkat. Érdekes amúgy, hogy a folytatás felmelegített ötletéhez egy mostanában eléggé kihűlt, hidegháborús témamaradványt melegítettek fel: a film szinte mindegyik színésze ebben az érában lett (el)ismert, s szinte üdítő élmény visszatérni a Kremlinbe, amit annyi amerikai akciófilm vett célbe anno, s ami annyira eltűnt mostanában a vászonról – az arabok javára.
Mindegyik színész bevállaltan valamennyire önmaga paródiája a filmben: Willis a lejárt dájhárdos McClane (sajnos, idén tényleg megcsinálta önmaga paródiáját az utolsó részben, de akaratán kívül), Mirren A királynőt idézi meg pár pillanatra, Anthony Hopkins pedig néha kiköpött Hannibal Lecter. A prímet viszont mindenképpen John Malkovich viszi, akinek lökött figurája és egysorosai mentik meg a filmet az Ocean’s Twelve és Thirteen-csapdától (értsd: az unalomtól). Minden gesztusát jó nézni, Willissel ellentétben, aki időnként láthatóan unja (fő)szerepét.
Kellemes, de még az elsőnél is hamarabb felejthető akció-vígjáték a RED 2, amire el lehet cipelni az ősöket is: nemcsak a színészeket és a cselekményt, hanem egy-két akciófilmes klisét is ismerősen fognak üdvözölni, de legalább jól szórakoznak majd. Remélem, nem erőltetnek hozzá egy harmadik részt is, mert ez így még pont a vállalható kategória.
