Akcióvígjáték Schwarzeneggerrel, Schwarzenegger nélkül – egy színész rendezésében, aki nem tud írni. A Nyírjuk ki Günthert! egy meghiúsult nevettetési kísérlet.
Ha Taran Killam nevét nem hallottad még, nem veled van a gond: mozifilmek epizódszerepei mellett az amerikai filmes leginkább SNL-szkeccsekből volt ismert eddig, néhányszor pedig felbukkant felesége (Cobie Smulders) mellett az Így jártam anyátokkal-ban vagy egyéb tévés produkciókban. Bár a nagy áttörés még várat magára, az eddig szinte kizárólag humoros szerepekben feltűnő aktor 35 évesen a pályafutása elején van, és tavaly – mint sok más ambíciózus filmszínész korábban – elkezdte építeni a karrierjét a kamera másik oldalán is. És ahogy egy A-listás sztárból sem lesz garantáltan jó direktor (Clooney filmjeinek színvonala például kimondottan hullámzó, de színész-fókuszú rendezései legjobb pillanataiban is csak a míves, ám ingerszegény minimumot ütik meg), ellenben pont az utóbbi időben láttunk példát arra, hogy akár egy tévés karakterszínész is könnyen napjaink egyik legizgalmasabb író-rendezőjévé válhat (Taylor Sheridan). Szóval minden adott volt Killam előtt, hogy immáron teljes körű auteurként bizonyítson egy általa írt, általa rendezett és általa főszerepelt független vígjátékban, ahol maximum a büdzsé szűkössége miatt, mintsem a kreativitás szárnyait letörő kemény stúdiókontrolltól aggódhatott. A teljes szabadság azonban nem mindig szül remekműveket, sőt, a Nyírjuk ki Günthert! esetében pont az hiányzott, hogy egy határozott producer visszaküldje Killamot az íróasztalhoz, amíg nem áll elő még 70 percnyi tartalommal, ugyanis a film már az expozíció alatt kifogy az ötletekből és kifullad.
A történet főhőse Blake (Killam maga alakítja), egy bérgyilkos, aki személyes vendetta által vezérelve összeverbuvál egy zsoldos csapatot, hogy eltegye láb alól Gunthert (Arnold Schwarzenegger), a szakma koronázatlan királyát, aki megdugta ex-barátnőjét (Cobie Smulders) és egyébként is sokkal jobb nála. Blake társai a küldetésen egy bumfordi robbanásszakértő redneck, egy bombázó iráni mesterlövésznő, egy haszontalan számítógépgyík, egy robotkarú arab, egy távol-keleti hemofóbiás méregkeverő, egy tuskó orosz ikerpár, valamint egy aggkorú fekete mentor lesznek, noha utóbbi nem jut messzebb a kórház parkolójánál, miután már a nyitányban szívrohamot kap. A minden bőrszínt és mentális betegséget felvonultató félcédulás bagázs a „lúzer gengszter”-filmek csetlő-botló bűnözőhőseit idézik, miként a ravasz Gunther rendre túljár nem túl csiszolt eszükön, és ahelyett, hogy sikerülne a célpontot likvidálni, a csapat tagjai kezdenek vészesen fogyatkozni szerencsétlen haláleseteknek köszönhetően. Az elfuserált akciót pedig végig egy dokumentumfilmes stáb rögzíti, beszélőfejes interjúkkal megspékelve.
A cselekmény és a hozzá választott forma önreflexivitása magáért beszél: Taran Killam már a nyitójelenetben reflektál színészi státuszára, amikor egy bérgyilkosság végrehajtása közben karaktere elfelejti frappáns egysorosát, és egy papírfecniről felolvasva kell utólag korrigálnia magát. Killam/Blake ráun, hogy mások által írt szöveget kell aprópénzért előadnia, ezért elhatározza, hogy úgy szerez magának hírnevet, hogy saját főnöke lesz, és elejt egy nagy vadat, a szakma elismert sztárját, Arnie-t/Gunthert. Killam/Blake nemcsak főhőse a saját történetének, de ő maga rendezi is: ő hívja a stábot, akik a performansz minden lépését dokumentálják, illetve ő toborozza a mellékszereplőket, akik hasonszőrű, bizonyítási kényszerben szenvedő, sokadrangú játékosok. Természetesen a küldetés, hogy lenyomják a nagy sztárt, halálra van ítélve: Arnie/Gunther ugyan alig bukkan fel, mégis ellopja a show-t, a fináléban pedig ő nevet a végén. A film egyik erőssége pont ez a vállalt önkritika, Killam ugyanis végül elismeri, legyen bármennyire is elszánt, sosem lesz akkora név, mint mondjuk Schwarzenegger, akinek meg sem kell erőltetnie magát, hogy lehozza ezt a rutinmelót.
Merthogy Arnie mindössze az utolsó negyedórában jelenik csak meg fizikai valójában, amit persze be lehet tudni a szerény költségvetésnek. Bár ügyesen kerüli meg Killam a címszereplő mutatását a játékidő nagy részében (például a CSI-os ránagyítás lehetetlenségére reflektálva, amikor hőseink kiszúrják Gunthert az egyik videofelvétel hátterében), sajnos a többi karakter egészen pontosan addig érdekes, amíg megtörténik a pergős montázsszekvenciába font antréjuk. Egészen abszurd, hogy ahhoz képest, hogy színész-rendezőről van szó, a kameramunka a legjobb része a filmnek, míg maga a színészi játék mindössze túltolt ripacskodásra szorítkozik – az egybites (és egypoénos) karaktereket kiegészítendő. A diegetikusan jelenlévő filmkamerák ugyanis több jól felépített, virtuóz (ál)hosszúsnittet is lencsevégre kapnak, de talán a legkreatívabb vizuális megoldás a nagyfinálé három kamerájának kezelése, melyeket a közelharc közben a kameramanok kivégzése után is mozgatnak repülő tárgyak illetve kapálózó szereplők, úgy, hogy mindig a legjobb helyen álljanak meg a filmfelvevők.
A Nyírjuk ki Günthert! tehát egész jó rendezői vízióról árulkodik. Még az olcsó CGI-robbanásoknak és komputeres véreffekteknek is van egy B-filmes bája, a hatásvadász színészi játékban pedig van valami őszinte átélés – épp úgy, mint anno a magyar Fekete leves esetében, mely egy hasonlóan nullpénzből, pár jóbarát által összetákolt örömfilmezés volt, ahol idióta gengszterek nem túl szofisztikált poénok közepette halmozták a hullákat. Novák Erik alkotásában azonban legalább voltak kacagtató improvizált dumák (még ha a forgatókönyv ott sem volt rendesen megírva), Killam filmje azonban végtelenül üres és ötlettelen. Számos jelenet annyira nem vicces, hogy egyenesen drámai: mint amikor a főhős elcseszett életén, elvesztett volt szerelmén lamentál. (Persze, ha a felütés nem lenne röhejesen karikaturisztikus, akkor együtt lehetne érezni a karakterrel, ám egy ennyire nagy ökörségben komolyan vehetetlen a szenvelgés). Fájó, hogy úgy ment gyártásba ez a produkció, hogy senki se vette észre, amúgy a poénok kimaradtak.
Már csak azért is, mert épp idén láttunk egy nagyszerű vígjátékot Saturday Night Live-ból kivált alkotóktól, a Brigsby mackót (Brigsby Bear) – egyetlen különbség, hogy az nem egyemberes meló volt. A Nyírjuk ki Günthert! rendelkezett ugyan potenciállal, hogy legalább szórakoztató legyen, de Killam nem tudta egyedül megugrani a rendezés-írás-főszereplés szentháromságát. Ilyenkor persze felmerül a kérdés: miért ezt az elfuserált próbálkozást, ezt a meghiúsult nevettetési kísérletet láthatjuk idehaza a mozikban (amely egyébként Amerikában is csak internetes premiert kapott!), miközben a Cinefesten is tapsvihart kiváltó Sundance-kedvencet senki se akarja műsorra tűzni, noha nemcsak igényes, de abszolút közönségbarát alkotásról van szó? A hazai filmforgalmazás útjai kifürkészhetetlenek… Nekünk meg marad Schwarzi. Belőle is csak 15 percnyi.
