Benoit Blanc két lábon járó műfajparódiaként indult és Az üveghagymával minden kétséget kizáróan márkanévvé vált. Johnson rendezése ugyan pár lépéssel lemarad a széria első darabjához képest, továbbra is szórakoztató rejtvényfejtést ígér.
Átláthatatlanul komplexre sikeredett világunk tele van olyan égető és kevésbé égető problémákkal, amelyekre egyszerűen nincs megoldás. Megjegyzendő, hogy legtöbbünk számára nem csak a reál- és humántudományok által megválaszolhatatlannak címkézett rejtélyek, hanem a tőzsde puszta működése is megfejthetetlen jelenség. Éppen ezért szükségünk van olyan problémákra, amiket meg tudunk oldani. Emberi kultúránkban ősidők óta hódítanak a rejtvények, hiszen ezek a szellemi kielégülés mellett a kontroll illúzióját is keltik. Rian Johnson pedig a vászonra vitt rejtvényfejtés porondmestereként ajándékozott meg minket Benoit Blanc nyomozó figurájával, korunk Poirot-jával, aki furcsa akcentussal és bájosan maníros modorral fésüli ki a kibogozhatatlannak tűnő gubancokat.
A 2019-es Tőrbe ejtve valóban egy olyan jellegzetes szerzői brandet sugallt, ami megbírhat egy lehetséges folytatást. A Netflix felfoghatatlan összegért (469 millió dollárért) vásárolta meg további két Tőrbe ejtve-film jogát, ennek első állomása Az üveghagyma. Johnson filmjét nem folytatásként, inkább egy karakterközpontú széria legfrissebb darabjaként lehet értelmezni, lévén, hogy Az üveghagymában – Blanc figuráját leszámítva – új szereplőkkel és új történettel találkozhatunk. A végeredmény ismételten szórakoztató, Johnson magabiztosan figurázza ki a korszellem túlzásait és az agyontekert rejtvény sem marad el, az összkép mégis kissé erőltetettnek hat. Mintha az első rész „hagymája” több rétegből dolgozott volna.
A történet szerint a tech-milliárdos Miles Bron (Edward Norton) görögországi villájába, az Üveghagymába invitálja érdekkapcsolatok mentén felépülő baráti társaságát, hogy egy cizellált murder mystery játékban vegyenek részt. Az enyhén szólva is heterogén társaságban akad politikus (Kathryn Hahn), divatguru (Kate Hudson), streamer-influenszer (Dave Bautista) és Bronnak dolgozó tudós (Leslie Odom Jr.), ám a legnagyobb meglepetés Andi (Janelle Monáe), Bron volt üzlettársa, aki a személyes viták dacára megjelenik a hétvégi összejövetelen. Nem kevésbé kakukktojás-figura maga Benoit Blanc nyomozó (Daniel Craig), akihez úgy jutott el a sztereogramba csomagolt, rejtvényekkel teli meghívó, hogy arról a házigazdának fogalma sem volt. A feszülő bikinik és ellentétek árnyékában Blancnak viszont esélye sincs vakációzni: a társaságban egy rafinált gyilkos és ezzel együtt egy új rejtély üti fel a fejét.
Johnson forgatókönyve a cselekmény javát limitált idő- és térparaméterek közé szorítja, amennyiben egy eszelős milliárdos röhejesen extravagáns birtoka szűkös térnek számít. Hogy megbontsa a szigorú szerkezetet, a forgatókönyvíró-rendező flashbackeket és bravúros újrajátszásokat iktat be a narratívába. Utóbbi technikának lényege, hogy bizonyos kulcsfontosságú momentumok más és más perspektívából újra bemutatásra kerülnek, ezáltal felülírva és kiegészítve az első benyomás nyomán szerzett információkat. Kétségtelen, hogy Az üveghagyma ebben az ismétléses módszerben találja meg leginkább a tempóját, ami a bő lére engedett felvezetést is kompenzálja. Külön kiemelendő, hogy Johnson egy emlékezetes cameóval Blanc figurájához is újabb puzzle-darabokat nyújt, végérvényesen felfedve előttünk a nyomozó (eddig csak rajongók által latolgatott) szexuális orientációját.
A krimi műfaji elvárásainak eleget téve Az üveghagyma tehát ügyesen adagolja az információt, merészebbnél merészebb csavarokat bevetve, hogy végül egy túlságosan kézenfekvőnek ható leleplezés legyen az Achilles-sarka. Vigasz gyanánt, ha a végső leleplezés nem is, a végső leszámolás újfent átütő – annyit talán elárulhatunk, hogy Blanc nyomozó ismét egy eleinte visszahúzódónak tűnő nőkarakter mellett ér el a megfejtésig. Műfajelméleti szempontból pedig kimondottan érdekes, ahogy a film jelenét körülvevő korszellem kategorikusan a vígjátéki jegyek mentén jelenik meg. Johnson nem ismer kegyelmet, csípős humorral bánik el a polkorrektség szélsőséges követőivel és a felelőtlen, alacsony intelligencia-hányadossal rendelkező streamerekkel és influenszerekkel egyaránt. Tagadhatatlan, hogy Az üveghagyma olyan közönség számára képes otthonosságot teremteni, amely tisztában van a popkultúrával és a globális trendekkel – a Beatlestől az Among Us videójátékon át Miles Bron parafrazált Elon Musk-figurájáig.
Az üveghagyma replikákban és cselekményvezetésben gazdag agytornája a film vizuális világára is átragad. Steve Yedlin operatőr mediterrán színekben pompázó képei gyors svenkekkel és a képkeret játékos felosztásával adják meg egy-egy jelenet ritmusát. A legizgalmasabb mégis a „johnsoni újrajátszások” perspektívaváltása, hiszen ahogy a történet, úgy a kamera is új szemszögek alkalmazásával jelzi azt, hogy egy fokkal közelebb kerültünk az igazsághoz. A filmnyelvi rafináltságon túl Johnson rendezésének titkos fegyvere megkapó színészgárdájában rejlik. Érezhetően jól mulattak a színészek a különböző típuskarakterek megformálása alatt, Craig magabiztosan köszön vissza Blanc szerepében, a „feláldozhatóak” közül pedig a komikus oldalát megvillantó Norton és a rengeteg meglepetést tartogató Monáe emelkednek ki.
Benoit Blanc két lábon járó műfajparódiaként indult és Az üveghagymával minden kétséget kizáróan márkanévvé vált. Esélyes, hogy a 2020-as évek folyamán még sokszor találkozhatunk vele, és örvendetes, hogy Blanc nem egy századik képregényhős és nem is egy hamvaiból feltámasztott reboot-karakter, hanem valóban az aktuális korszellem terméke, aki némi posztmodern csavarral rejtvényfejtő elődjeit is megidézi.
