A grumpy old man típuskarakter egyik legnagyobb közönségsikere lett a kortárs svéd irodalom Ove-figurája, aki frissen megözvegyült, világtól megcsömörlött idős úrként határozza el, hogy véget vet életének. Mint kiderül, ez korántsem olyan egyszerű, főleg egy olyan szomszédságban, ahol mindig akad megoldandó probléma. Cikkünkben a regény 2015-ös svéd és 2022-es amerikai filmadaptációját vetjük össze, egyszersmind rangsorolva is a két verziót.
A „morcos idős férfi” nem újkeletű a filmművészetben, bár eleinte inkább komikus mellékfiguraként, semmint központi szereplőként jelent meg a vásznon. A típuskarakter széleskörű berobbanását minden bizonnyal az 1993-as A szomszéd nője mindig zöldebb (Grumpy Old Men) hozta el, amely Hollywood két legendás nagy öregére, Jack Lemmonra és Walter Matthaura támaszkodott. Lemmon és Matthau ingerlékeny, kötekedő, gyakran kicsinyes öreg urakat formáltak meg, akik mégis végtelenül szerethetőek voltak. Hiszen volt bennük egy adag gyermeki huncutság és pragmatikus élettapasztalat is, ami kevés toleranciát enged meg a világ bugyutaságaival szemben. Három réteg műanyagba csomagolt ökotermékek, indokolatlan körforgalmak vagy kafkai bürokrácia láttán érezhetjük magunkat talán a legközelebb ezekhez a morcos urakhoz, akik olyan kíméletlen őszinteséggel mutatnak rá a világ – önmaga által generált – problémáira, mintha nem lenne holnap.
A típuskarakter ingerlékenységét és megkeseredettségét viszont nem a világ bugyutaságai, hanem jellemzően egy trauma magyarázza a filmekben. A Schmidt történetét, a Gran Torinót vagy a Fel című animációs filmet az köti össze, hogy idős férfi főhősei egytől egyig özvegyek. Fredrik Backman 2012-es svéd bestsellerjével sincs ez másképp, sőt: itt több szembeszökő trauma is keretezi az idős férfi karakterét. Az ember, akit Ovénak hívnak címszereplője egy frissen megözvegyült, 60 körüli férfi, aki felesége hiányától szenvedve elhatározza, hogy véget vet életének. A komikus és drámai momentumokban gazdag történet „tragédiája”, hogy Ove öngyilkossági kísérleteit véletlenek sokasága hiúsítja meg, egészen addig, amíg újra megtalálja a szépet és a jót a körülötte lévő világban, egyszersmind feladva szuicid terveit.

Az elengedést és a (társadalmi) elfogadást egyaránt tematizáló történet nem csak a svéd, hanem a nemzetközi közönséget is megnyerte. Az angol fordítás bestseller lett, a Hannes Holm által írt és rendezett svéd filmadaptáció pedig Oscar-jelölésig menetelt – legjobb idegen nyelvű film, valamint legjobb smink és frizura kategóriában. A műfaji sémákból magabiztosan táplálkozó Az ember, akit Ovénak hívnak elismerései láttán egy amerikai adaptáció eljövetele így utólag nem tűnik nagy meglepetésnek. Az ember, akit Ottónak hívnak viszont inkább Tom Hanks szerelemprojektjének, semmint stratéga producerek ötletének tűnik, hiszen Hanks már 2017 óta egyengette a film útját, ráadásul kettős minőségben, színészként és producerként is. A rendezői székbe Marc Forster (Én, Pán Péter; Z világháború; Barátom, Róbert Gida) került, míg a film gyártása és forgalmazása végül a Sonynál landolt.

Amint azt látni fogjuk, Ove és Otto (filmes) történeteinek összehasonlítása különösen szociológiai perspektívából lehet érdekes, lévén, hogy a filmek közötti különbségek gyakran a készítő „gazdaország” társadalmi sajátosságaira is rámutatnak. Ugyan Az ember, akit Ovénak hívnak őszintébb amerikai párja hatásvadász szájízéhez képest, mindez nem változtat azon, hogy mindkettő esetében mélyen karakterközpontú filmről beszélhetünk. Ez a karakterközpontúság nem csak a címszereplőket érinti, hanem a teljes mellékszereplői gárdát is: Holm és Forster filmjeiben lényegében a karakterek közötti kapcsolatok alakulása teremt cselekményt. Épp ezért elsőként a svéd és amerikai verzió szereplőgárdáját érdemes szemrevételezni.

Az Ove (időskori) karakterét alakító svéd színész, Rolf Lassgård magas és robusztus figura, igazi kemény dió. Holm rendezésében Ove egy verbális megnyilvánulásaiban, gesztusaiban és mimikáiban egyaránt kellemetlen figura, akit mindössze a szeme árul el egy-egy érzékenyebb pillanatban. Ove zsémbeskedő és szabályokba vérmesen kapaszkodó karakterében persze akad szeretnivaló, ahogy altruizmusára és huncut humorára fokozatosan fény derül. Ehhez képest az (időskori) Ottót alakító Tom Hanks – akit „otthon” Amerika apukájaként becéznek – saját sztármítoszával szállt szembe azzal, hogy elvállalta az ingerlékeny öregúr szerepét. A kedves és családbarát szerepekkel befutott Hanks mintha önmagának és közönségének is bizonyítani szeretett volna Otto megformálásával: az ő öregura morcos és elégedetlen, talán rendmániásabb is a svéd Ovénál, de korántsem olyan kellemetlennek ható figura (első ránézésre), mint Lassgård. A színészóriás szimpatikus külleme és sztárimázsa így akarva-akaratlanul „puhábbá” teszi Otto figuráját.

A svéd Ove és az amerikai Otto „felengedéstörténetét” mindkét oldalon az indítja be, hogy egy új család kerül a szomszédságba. Ove mellé Parvaneh (Bahar Pars) érkezik, egy iráni bevándorló, svéd férjjel, két gyermekkel és nagy pocakkal. Parvaneh iráni származása azért különösen releváns, mert demográfiai adatok szerint Svédországban az Iránból érkezett bevándorlók aránya az egyik legmagasabb. Az amerikai verzió hasonló logika mentén egy mexikói bevándorlót, a szintén terhes Marisolt (Mariana Treviño) és családját költözteti be Otto mellé: mindkét filmben az a bevándorlói közösség kap reprezentációs teret, amelyik adott országban a legdominánsabb.

A filmek mellékszereplői közül továbbá érdemes még egy karaktert kiemelni, az elhunyt tanárfeleség volt diákját, akit mássága miatt elüldöznek otthonról. A svéd verzióban Mirsad (Poyan Karimi) homoszexualitása az a másság, ami miatt Ovénál keres menedéket. Az amerikai verzióban viszont Malcolm (Mack Bayda) transgender identitása vezet hasonló helyzetekig. Ez a változtatás már-már azt sugallja, hogy a remake szerzői szerint az Államokban a homoszexualitás „túl” elfogadott ahhoz, hogy maximálisan kimerítse a másság fogalmát – legalábbis a jelenkorban játszódó történetekben.
Ahogy az a főbb karakterek összevetéséből kitűnt, Az ember, akit Ottónak hívnak nagymértékben hagyatkozik a svéd verzió vonalvezetésére, még akkor is, ha behelyettesítésekkel a saját (társadalmi) kontextusához igazítja a filmet. A jelenetek sorrendjükben és tartalmukban is nagy egyezést mutatnak a két film között, így az amerikai verzióból hellyel-közzel „szó szerinti” remake sikeredett. Az eltérések nem abból adódnak, hogy az amerikai verzió más utakon indul el, hanem sokkal inkább abból, hogy bizonyos utakon el sem indul. Ez a kihagyásos módszer viszont nem biztos, hogy segíti Forster filmjét.

Alapvetően mindkét film flashbackek révén árnyalja főszereplő karakterét, azzal a logikával, miszerint minél többet tudunk meg a címszereplő múltjáról és traumáiról, annál közelebb kerülünk hozzá és annál inkább megértjük zord természetét. Az ember, akit Ovénak hívnak a visszatekintéseket az idős Ove öngyilkossági kísérleteiből kezdi kibontani, az idős úr tehát halálközeli pillanatokban idézi fel életét. Az ember, akit Ottónak hívnak kevésbé következetesebb, egyes flashbackeket „meredten a távolba néző” arcközelik indítanak el, megfosztva a történetet attól az erős ok-okozati száltól, ami a svéd verziót jellemzi. Újfent szembeötlő, hogy az amerikai verzió nem szán játékidőt címszereplője gyermekkorára, míg a svéd verzió alaposan bemutatja Ove kisfiúkorát, játékos rímeket is teremtve gyermekkori felfedezések és jelenkori (meg)szokások között. A Hanks-film ezáltal nem csak a belső rím ziccerét hagyja ki, a gyermekkori jó és rossz emlékek hiányában a flashbackek túlságosan idealizálttá, súlytalanná válnak. Az amerikai verzió a történet utolsó nagy fordulópontjáig makulátlan múltat mutat, éppen az idős, morcos férfiak „régen minden jobb volt” szlogenjére erősítve ezzel rá.

Mindazonáltal Az ember, akit Ottónak hívnak képileg valamennyivel rafináltabb elődjénél, ha a narratív rímeket nem is „menti át” hiánytalanul a svéd verzióból, abban egyedülálló, hogy Forster filmje gyakran vizuális rímeket teremt múlt és jelen idősíkjai között. Viszont azt kevésbé viseli el a jóízlés, hogy Otto történetét csöpögős popdalok tarkítják, pláne mivel a film eredeti zenéjét az a Thomas Newman szerezte, akinek az Amerikai szépség és a Némó nyomában szerzeményeit köszönhetjük.

Egy remake esetében a legitimitás kérdése (hogy ti. szükség volt-e erre a filmre?) egyértelműen erősebb, mint egy eredeti történet, netalán könyvből készült filmadaptáció esetében. Az ember, akit Ottónak hívnak egy könnyen fogyasztható, melodrámai zöngékkel elmélyített családbarát történet, de kevesebbet ad a svéd feldolgozáshoz képest. Az ember, akit Ovénak hívnak komplexebb meditációt nyújt elmúlás és öregedés apropóján, kitapinthatóbbá téve a morcos öregúr zord felszín alatt rejtőzködő szívét. Traumák ide vagy oda, az Ove-figura (ahogy az Ottóé is) ingerlékenységgel párosodó szorongása egyszersmind a megkeseredett, világban csalódott ember (felépülés)története, azzal a tanulsággal, hogy érdemes a jót keresni és elhinteni is a világban.