Hány héliumos lufi szükséges ahhoz, hogy felemeljen egy házat lakójával együtt? Ezt a film megnézése után sem tudnám megmondani, de azt igen, hogy a Pixar mesterei kétféle gyerekkort gyúrnak tizedik egész estés animációs meséjük, a Fel! karaktereibe: idős- és fiatalkorit. Léggömbjeiket pedig, ha a sziklák nem is, de a (köz)helyesség szögesdrótja jócskán pukkasztgatja.

Újból olyan alkotás kerül nagyító alá, amelynek a csomagolásáról, csoki- vagy gumibevonatáról többet lehetne írni, mint magáról a filmről. Mert ugye a Pixar stúdióban kelt életre, és a stúdió első Disney Digital 3-D brand alatt futtatott produkciójaként vonult be a köztudatba, illetve az első egész estés animáció, amelyik cannes-i filmfesztivált nyitott meg (az ideit). Az egyre csak kísértő tény, hogy nem a reklám teszi a filmet, most újból beigazolódni látszik, ezért most megpróbálok minden körettől elvonatkoztatva a filmről írni. A köret címszó alatt még csak annyit, hogy nagyon tudatosan minimálisra csökkentettem a Pixar név és a sok kedves, hozzá kapcsolódó emlékem keltette elvárásaimat. Éppen ezért a Fel! első harmada igencsak tetszett.

A gyermek Carl áhítattal nézi a Charles Muntz nevű felfedező-kalandorról szóló dokumentumfilmet, aki Dél-Amerikában egy óriási madárfaj létezésének bizonyítására tette fel az életét. Hamar játszótársra talál, Ellie-re, aki hozzá hasonlóan kalandori ábrándokat szövöget. A két gyermek jellegzetesen Pixar-bájjal megáldott karakter, kis kalandjaikat szívesen néztem volna még, de a szerzők úgy döntöttek, hogy ezt a részt most átugorjuk, és megnézzük, milyen Carl idős korában. Ő is rendkívül bájos figura, és kezdtem megszeretni ezt a mesét, amiért az első 10 percében lepörgette az egyik hollywoodi mesesablont, hogy aztán az Óz-tata lufivarázslós színekben kitörjön ebből. Itt azonban megint elváráscsapdába kerültem, mert ez a kitörés – a sok színes lufival – a cím sugallta fölfelé irány helyett, sajnos leginkább vízszintesen lebegett.

A történet ugyanis egy másik mesesablonba sodródik át: egy cél, amelynek eléréséhez kalandos út vezet, miközben a szereplők az érzelmi és természetbeli fejlődés útját is megjárják. A mogorva főhőst és ugrabugráló, állandóan beszélő kis útitársát elég sok állat- és mesefajban láthattuk már (eltekintve a gyártó cégektől): ogre-szamár, mamut-lajhár, halak, mackók, bogarak, szörnyek stb. Ezekhez hasonlóan a karakterek formai kidolgozása talán üti a Pixar-szintet: ha a néző elengedi magát, jókat tud nevetni rajtuk. Kedvesek, viccesek és éppen elegendő mennyiségű humoros helyzetbe keverednek. Mimikájuk, gesztusaik és mozgásuk színvonalasan kidolgozott ugyan, akárcsak a környezet, sok újjal azonban nem lep meg, és természetük valószerűtlen túlzásokban gyökerezik. A beszélő kutyák lehetnének még vicces mellékszereplők (ami elég sokat számít egy animációs filmben), de elnagyoltra és fájdalmasan sablonosra sikeredtek, ezért csak megjelenésükkor nevettetnek meg. Időnként a film poénjai szórakoztatóak, időnként a helyzetek stupiditásai, néha meg az, hogy mikre nem képes az adrenalin hatására egy öregember, aki a film elején még bottal is lassan járt.

A kalandosnak ígérkező alapötlet kibontása ebben az alkotásban tehát inkább részleteiben válik élvezhetővé. A sok színes lufi egy-egy darabja érdekesebb, mint az egész kínálta látvány, és a kellően kidolgozott részletek kárpótolják a történet laposságát, melyben természetesen nem egy Hayao Miyazaki-féle Mozgó kastélyra számítottam, de azért reméltem, hogy a készítők meglepnek egy újabb fantáziadúsan felépített alkotással. A történetvezetés, karakterépítés árnyaltsága tekintetében tanulhatnának ezt-azt a japán mestertől. Értem én, hogy a készítők elsődlegesen gyerekeknek szánták ezt az animációs filmet, és akkor azt mondom, hogy megállja a helyét (még nem teszteltem ugyan), de akkor mit keres a cannes-i fesztivál megnyitóján? Rendben, elfogadom a választ, de akkor mi a helyzet a színvonalasság fejlesztésével, ami nem csak a CGI, 3-D, azaz a látványvilág szintjén kellene megmutatkozzon?