A filmek: Francisco – El Padre Jorge / Ferenc pápa – Buenos Airestől a Vatikánig (r. Beda Docampo Feijóo, 2015), ill. Chiamatemi Francesco - Il Papa della gente / Ferenc, a nép pápája (r. Daniele Luchetti, 2015)

A pápa: Ferenc (Darío Grandinetti)

Alig telt el két év az első dél-amerikai pápa beiktatása óta, máris készült róla nem is egy, hanem két nagyjátékfilm, amik olyan értelemben fikciósak, hogy az egyházfőt színészek alakítják bennük, olyan értelemben meg nem, hogy sima propagandafilmnek is felfoghatóak. Persze, ez korántsem újdonság: készült dokfilm és játékfilmes adaptáció az azelőtti pápákról is. S hogy melyik a jobb a két konkurens film közül? Döntse el a népi enklávé.

„A Ferenc pápa forgatókönyve tehát meglehetősen sekélyes, a történetek által fellebbentett „tét” legalább annyira nyitva marad, mint a főszereplő sikeres pápaságának kérdése, ezáltal azonban a film csak egy közepes propagandafilmmé válik.”

Ritter György: Jorge atya fél élete(i)

A filmek: Pope Joan / Johanna nőpápa (Michael Anderson, r. 1972); ill. Die Päpstin / Johanna nőpápa (r. Sönke Wortmann, 2009)

A pápa: a fiktív (?) Johanna, vagy János (Liv Ullmann, ill.  Johanna Wokalek)

Mindkét film ugyanazon 13. századi legendának (illetve az abból írt történelmi fikciós regényeknek) az adaptációja, miszerint IV. Leó pápa halála után egy németországi nőt választottak meg pápának 855-ben, aki addig Johannes Anglicus néven futott. Két év után derült fény a genderswapping-turpisságra (terhesség miatt), és Johanna nőpápát száműzték (az egyik film szerint konkrétan széttépték). A legenda maga az egyik legérdekesebb az egyház tisztázatlan történetei közül, a filmek közül sajnos egyik sem túl jó, ám Liv Ullmann legalább tényleg izgalmas alakítást nyújt az 1972-es filmben (amelyet a mozik számára teljesen tönkretettek, csak 2009-ben, a másik filmmel egyidőben lehetett első alkalommal megnézni a kivágott kerettörténetével együtt).

A filmek: The Scarlet and the Black / Bíbor és fekete (r. Jerry London, 1983). ill. Amen. / Ámen. (Costa-Gavras, r. 2002)

A pápa: XII. Piusz (John Gielgud, ill. Marcel Iureș)

Mindkét film a második világháború alatti zsidóüldözésekkel foglalkozik, és mindkettő főszereplője egy olyan pap, aki a pápai tétlenséggel vagy tenni-nem-akarással szemben tenni is akar valamit az emberek megmentése érdekében- A Gregory Peck által alakított ír, illetve a Mathieu Kassovitz által alakított olasz pap az erőtlen vatikáni szemérmesség ellen lép fel. A két film közül a Costa-Gavrasé az, amelyik erőteljesebb vádat fogalmaz meg a(z akkori) pápa ellen.

„Gavras elmondásai szerint az Amen.-t arra szánta, hogy harcoljon a közömbösség ellen. Ez az ő módszere, de mindenkinek meg kell találnia sajátját, hogy valahogyan részt vállaljon az igazságtalanságok és a közöny elleni hadjáratban.”

Kacsó Edith: A keresztyén náci és közömbös pápa esete

A film: The Shoes of the Fisherman / A halász cipője, (r. Michael Anderson, 1968)

A pápa: I. Kirill (Anthony Quinn)

Kirill? De hát az nem pápai név, olyat a keleti egyház pátriárkái viselnek, nem? Így van. Anthony Quinn egy olyan ukrajnai görögkatolikus mitropolitát alakít, aki húsz év fogság után szabadul ki, és az addigi pápa (XIII. Piusz – már megint John Gielgud) azonnyomban bíborossá nevezi ki, később pedig megválasztják pápának. Újonnan szerzett hatalmát arra használja, hogy megpróbáljon elkerülni egy újabb világháborút.

A film: Saving Grace / Üdvözítő kegyelem (r. Robert M. Young, 1986)

A pápa: a fiktív XIV. Leó (Tom Conti)

Alig egy éve választották meg az új Leó pápát, neki máris hiányzik az egyszerű élet, amikor közvetlenül lehetett hatással a hívők életére. Így hát kapóra jön neki, amikor véletlenül kizárják a Vatikánból, egy kis faluba kerül, és ha kell, kétkezi munkával segít az ott élő embereknek. Igazi elveszett feelgood-movie.

A film: A tévedések pápája / The Pope Must Die! (Peter Richardson, r. 1991)

A pápa: a fiktív I. Dávid (Robbie Coltrane)

Egy brit botrányfilm, amit hiába keresel torrenten vagy DVD-n, mert nem adták ki, megrekedt a VHS-korszakban. Miért? Nos, annyira botrányosnak tűnt a sztori, hogy Amerikában alig akarták forgalmazni, akkor is csak egy címhez hozzátoldott mássalhangzóval (The Pope Must Diet – „A pápának diétáznia kell”). A filmben a Vatikánt maffiózók uralják, a Robbie Coltrane által alakított együgyű papot pedig tévedésből választják meg egyházfőnek. Nem csak Amerikában gyűlt meg a producerek baja: a film plakátjait kitiltották a londoni metróállomásokból.

A film: The Agony and the Ecstasy / Agónia és extázis (r. Carol Reed, 1965)

A pápa: II. Gyula (Rex Harrison)

Ugyan nem a pápa a film főszereplője, igen fontos karakter: ő rendeli meg Michelangelótól (Charlton Heston) a vatikáni Sixtus-kápolna freskóit, és ugyancsak ő a legfontosabb „antagonistája” is a művésznek. Reed filmje ma már ugyanolyan patinás, mint a benne bemutatott falfestmények.

A mozgókép: The New Pope / Az új pápa; ill. The Young Pope / Az ifjú pápa, (r. Paolo Sorrentino, 2016, ill. 2020)

A pápák: III. János Pál (John Malkovich) és XIII. Piusz (Jude Law)

Sorrentino frenetikus dupla tévésorozata (ezek, valljuk be, egy-egy hosszabbacska szerzői filmnek is elmennek) egy amerikai, illetve egy brit pápát mutat be, és amellett, hogy formanyelvi és színészei bravúrokban tobzódó mozgóképek, arról is árulkodnak, hogy mennyit változott a világ: 30-40 évvel ezelőtt hasonló „eretnekségért” fővesztés járt volna, most meg főműsoridő.

„Sorrentino új sorozata „tele van megfoghatatlan dolgokkal, megmagyarázatlanságokkal, metafizikai bullshittel, ha úgy tetszik, mégis lehetetlen nem szeretni. Nem értjük, inkább érezzük – itt tud rezonálni a pápai, egyházi karizmára. Nem is annyira megfogalmazni kell az üzenetet, mint éreztetni.”

Jakab-Benke Nándor: Marilyn Manson a Vatikánban

A film: The Two Popes / A két pápa, (r. Fernando Meirelles, 2019)

A pápák: XVI. Benedek (Anthony Hopkins ) és Ferenc ( Jonathan Pryce)

A nagyon friss, azonban a szokványos pápa-életrajzi filmektől eltérően fikciós alkotásban a példátlan módon trónjáról lemondó Benedek beszélgetéseit látjuk a helyét átvevő Ferenccel. A fikciós jelleg azonban erősen dokumentarista formavilággal párosul.

„Benedek és Jorge Bergoglio bíboros vatikáni találkozásán elhangzott beszélgetéseket senki sem ismerheti, így Anthony McCarten forgatókönyvét (és a így a dialógusokat is) interjúk, illetve könyvek inspirálták. Ennek ellenére Meirelles A két pápát dokumentarista precizitással készítette el. A főszerepekre két olyan színészt kért fel, akik amellett, hogy kiváló tehetségek – az emeritus pápát nem kisebb név, mint Anthony Hopkins alakítja –, külsőre is meglehetősen hasonlítanak való életbeli másaikra.”

Rakita Vivien: A pápa mozija

A film: Habemus Papam / Van pápánk!, (r. Nanni Moretti, 2011)

A pápa: Melville bíborosból újonnan megválasztott pontifex (Michel Piccoli)

Piccoli egyik utolsó főszerepe egy frissen megválasztott pápa, aki elfogadja ugyan a felkérést, de összeroppan a felelősség súlya alatt, pszichiáter segítségét kéri, illetve egy adott ponton meg is szökik a Vatikánból. Piccoli pápája enyhén depressziós, ugyanakkor nagyon emberi, esendő figura, igazi jutalomjáték a legendás francia filmszínésznak.

„Sokan gúnyiratot vártak a rendezőtől, és bár a hangnem csúfondáros mivoltát aligha lehetne cáfolni, a nézőben mégis joggal merülhet fel némi hiányérzet. A Vatikánt benépesítő típusfigurák legfőképp bájosak és ostobácskák, s maró irónia nemigen hatja át alakjaikat. Helyettük szinte egyedüliként kerül a szatíra célkeresztjébe a főszereplő, aki nyilvánvalóan sérült személyiség.”

Kovács Patrik: Őszentsége tévelygései