Prosperáló irányzattá nőtte ki magát a híres történelmi személyiségek egy-egy markáns életszakaszát középpontba állító – és arról meglehetősen bensőséges hangon regélő – életrajzi dráma: az Invictus nemzeti identitástudatot kovácsoló Mandelája és A király beszéde dadogással viaskodó uralkodója után egy fiktív pápa vidám motívumokkal is gazdagított lelkiismereti hullámvölgye kerül terítékre.

Kétségkívül ötletes a fent taglalt vonulat, még akkor is, ha az ilyetén sikernarratívák – már csak a történelmi reáliákkal ápolt szoros viszonyukból adódóan is – mentesek mindenféle nyaktörő fordulattól. Nanni Moretti új filmje azonban szerencsére nem az angolszász történetminta szolgai másolata, hanem inkább annak retrográd újragondolása. A Van pápánk! alapszituációja éppoly merész, mint amilyen zseniális: az újonnan megválasztott egyházfő (Michel Piccoli) a felelősség nyomasztó terhe alatt valósággal összeroppan, és elhalasztja a beiktatási ceremóniát. Mély depresszióján még a pszichoanalízis avatott szakértője (Moretti) sem képes enyhíteni, s a helyzet végül odáig fajul, hogy a pápa faképnél hagyja a konklávét és az egész Vatikánt, s egy kis időre elvegyül a szürke római tömegben. Miközben a Szentatya önnön életéről elmélkedik, a kikúrálásával megbízott agyturkász egyre lehetetlenebb játékokat eszel ki az unatkozó bíborosok számára.

Sokat nyom a latban, hogy Moretti számára már korántsem ismeretlen a témavilág: a negyedszázaddal korábbi A misének vége főhőse külvárosi lelkészként szintén arra kényszerült, hogy megkérdőjelezze szilárdnak hitt eszméit – ám míg abban a filmben az egyén válsága a korabeli társadalom rákfenéire rímelt, addig ebben az esetben az alkotó nem szolgál racionális magyarázattal a pápa magatartását illetően. Az életmű tükrében nem is furcsa gesztus, hogy ezt szemérmesen elhallgatja, hiszen önreflexív, a különböző tónusokat előszeretettel keverő posztmodern alkotásaiban rendre játékot űz a formai és narratív konvenciókkal. A kauzalitás fellazításáért bőségesen kárpótol viszont Moretti egyéni látásmódja. Ez egyrészt – a hagyományokhoz hűen – abban artikulálódik, hogy szereplőként is megjelenik a darabban (mintegy önmaga „fiktív alteregójaként”), másrészt kitűnő érzékkel hozza közös nevezőre a felszabadult komédiát és az önvizsgálat drámáját.

A rendező a vigasztalan hangulatú alapanyagot képes apró gesztusokkal (a konklávé tagjainak „választási fohásza”, a sajtófőnök szinte már burleszkbe illő ügyetlenkedése, a pszichoterapeuta végtelenbe nyúló ripacskodása), repetitív jelenetsorokkal (a pápa „dublőrjét” alakító gárdista önfeledt mulatozása) és önálló szekvenciákkal (a bíborosok röplabda-bajnoksága) is ironikussá formálni, ugyanakkor eléri, hogy az egyházfő vívódásaira fókuszáló pikareszk-vonal keserű melankóliája vastagon ráülepedjen a befogadóra. Bár ez a tonális ellentétekre épülő szerkesztésmód mindenképpen komoly fegyverténye a produkciónak, a második játékrész merőben hullámzó színvonalán nem sokat finomít. Moretti ugyanis láthatóan nem képes növelni a tétet a cselekményszálak elválasztásakor: azzal, hogy a pápát csavarogni, a pszichiátert pedig a konklávé berkeibe küldi, nagyszerű ötletek felé nyithatna, bátran fokozhatná az expozícióban még bőkezűen adagolt helyzetkomikumot, ám sajnos ehelyett csupán egymással össze nem függő szituációkat és motívumokat ismételget. Az elliptikus vágások, a cél nélküli események, a ciklikusan felbukkanó, de semmiféle vezérfunkcióval nem bíró mellékalakok egyfelől a kreativitás hiányának sajnálatos tünetei. Ugyanakkor viszont az életrajzi klisék kiiktatásával Moretti friss vért is pumpál a hagyományosan a nagyszabású személyiségek sikereit tematizáló vonulatba. A főhős itt ugyanis minden létező szempontból elbukik a hideglelős fináléban, s nem éri semmiféle felnemesülés.

Sokan gúnyiratot vártak a rendezőtől, és bár a hangnem csúfondáros mivoltát aligha lehetne cáfolni, a nézőben mégis joggal merülhet fel némi hiányérzet. A Vatikánt benépesítő típusfigurák legfőképp bájosak és ostobácskák, s maró irónia nemigen hatja át alakjaikat. Helyettük szinte egyedüliként kerül a szatíra célkeresztjébe a főszereplő, aki nyilvánvalóan sérült személyiség. Problémáin – az elillant gyermekkor, a sosemvolt polgári karrier, a világi életmód „visszasírása” – keresztül az infantilis szellemű, döntésképtelen, s egyfajta életidegen vágyakozási kényszer légüres terében megrekedt egyházi vezetőség torzképe bontakozik ki. Ennek ellenére az unikális témaválasztás egy még rendhagyóbb, még pimaszabb egyház-reprezentációval kecsegtetett (amely a közelmúlt hírhedt pedofília-botrányai végett még különleges aktualitást is élvezhetett volna). Ne legyünk azonban telhetetlenek: nem mindenki képes olyan tömören, mégis zseniális stílusérzékkel megragadni a lényeget, mint Fellini a Róma felejthetetlen divatbemutató-szcénájában. Úgy tűnik, Moretti sem.