A veterán olasz rendező tíz évig követi egy elegáns római társbérlet lakóinak szappanopera-szerűen szövevényes történetét, de a túlzott érzelgősség és kimunkáltság, valamint a társadalmi kontextus teljes hiánya a filmet tét nélkülivé, a néző türelmét pedig alaposan próbára teszik.
A Három emelet Moretti első se nem önéletrajzi ihletésű, se nem eredeti forgatókönyv alapján készült filmje – Eshkol Nevo izraeli szerző azonos című, magyar fordításban sajnos még nem olvasható, Tel Avivban játszódó bestsellerét adaptálta római helyszínekre. A kisregények három különböző, egymáshoz nem kapcsolódó történetet mesélnek el, azonban a Tre piani (Három emelet) Nanni Moretti, Federica Pontremoli, valamint Valia Santella által kidolgozott forgatókönyve alaposan összegyúrja a három család történetét, így a szomszédok élete több ponton is egymásba kuszálódik.
A nem meglepő módon hármas szerkezetű történet expozíciója nagyon hosszú, alapos és kimerítő: a történelmi belváros és a Vatikán között elhelyezkedő elegáns Prati negyedben található társbérlet földszintjén egy fiatal család lakik, az elfoglalt szülők (Riccardo Scamarcio és Elena Lietti) gyakran bízzák hétéves kislányukat a szomszéd idős házaspár gondjaira, annak ellenére, hogy a szomszéd Renato (Paolo Graziosi) már a demencia egyértelmű jeleit mutatja. Egy alkalommal Renato eltéved a rábízott kislánnyal és bár Lucio, a kislány édesapja hamar rájuk talál, nem tud többé szabadulni a gondolattól, hogy lányát szexuális abúzus érte. Ez a tépelődés felőrli a házasságát és csak felnőtt lányától kap majd valamelyest megnyugtató választ. Az ügy felderítéséhez az idős szomszédok tinédzser unokájával, a még kiskorú Charlotte-tal lép ellentmondásos kapcsolatba, melynek később jogi következményei is lesznek.
A második emeleten él a gyermekét a férje távollétében egyedül nevelő anya, aki az elmagányosodással (a vajúdó nő egyedül indul a kórházba, majd társa nélkül tér haza babájával a szülészetről is, videochaten mutatja meg egy távoli olajfúró toronynál dolgozó férjének az újszülöttet), valamint az ezzel járó egyre súlyosabb testi és lelki tünetekkel küzd. Alba Rohrwacher kitűnő a kissé megzavarodott, bizonytalan elsőgyermekes fiatal anya megformálásában, aki lánya fürdetéséhez idősebb szomszédasszonyát hívja segítségül, kétségbeesett gesztusából is nyilvánvaló, hogy inkább társaságra, mintsem konkrét segítségre van szüksége. Az idő múlásával zavarodottsága elhatalmasodik rajta, képzelgései a sógorával (a férje évek óta kitagadott testvérével) a film legsikerültebb részei.
A harmadik emeleten egy nyugalmazott bírónő (Margherita Buy) él férjével (mint minden filmjében, itt is Moretti játssza az egyik főszerepet) és húszéves fiukkal (Alessandro Sperduti), aki ittasan okoz halálos kimenetelű balesetet. A bíró házaspár eltérően viszonyul a tragédiához: az anya enyhítő körülményeket keres, míg a vaskezű apa inkább elégtételt érez, hogy fia korábbi mulasztásaiért és lázadásaiért is megbűnhődik. Az anya hiába próbál közvetíteni családja férfitagjai között, férje lehetetlen választás elé állítja: vagy a megbánást nem tanúsító fiút vagy őt, a férjet választja.
A film lassú bevezetője után ötévenként következik időbeli ugrás, majd egyre gyorsabb vágásokkal haladunk tovább. Az idő múlásával sem derül ki azonban semmi arról, hogy a középosztálybeli lakók története konkrétabban mikor játszódik, hogyan viszonyulnak tágabb környezetükhöz. Egyetlen jelenet van, amely a 2015-ös menekültválságra utal: a megözvegyült Dora férje ruháit egy menekültek számára létrehozott adománygyűjtő központba viszi, melyet a látogatás napján szélsőségesek gyújtanak fel. Ezt az elnagyolt jelenetet leszámítva, a film semmilyen támpontot nem ad a történet idejét illetően. A kontextus hiánya azért is fájó, mert a mifelénk nem igazán népszerű Moretti egyébként híresen baloldali alkotó, a hetvenes évek közepén kezdett teljesen autodidakta módon filmeket rendezni, a hatvanas évek filmes irányzatai voltak nagy hatással rá.
A túl sok dráma és a túlzott kimunkáltság kiszorította a Moretti-filmekre jellemző spontaneitást, derűt és humort. A kiváló színészek és a valóban életszerű történetek, helyzetek (kiskorú molesztálása, gyermekét egyedül nevelő anya, tekintélyelvű és irreális elvárásokat támasztó apa és lázadó fia viszonya, bár ezt is láttuk már A fiú szobájában) nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a sorozatos drámák ellenére egy meglehetősen monoton, érzelgős, tét nélküli mozit kaptunk.
