Jelen tanulmányban a trauma fogalmát vizsgálom, hogy utat találjak annak a magyarázatához, hogy a filmes apokaliptikus víziók miért jutnak jelentős piaci szerephez és figyelemhez a posztmillenáris filmkultúrában. A trauma elméleti beágyazottságának köszönhetően ez a vizsgálat elkerülhetetlenül a pszichoanalízis érvrendszerére támaszkodó értelmezést feltételez.
Justine Triet harmadik nagyjátékfilmje, a Cannes-ban bemutatott Sybil szépen folytatja a Franciaországban népszerű, látens szexuális feszültséget piszkáló melodrámák sorát.
Cary Fukunaga és Patrick Somerville jó ismerősei lehetnek a sorozat-bindzselőknek, hiszen a True Detective és A hátrahagyottak is elég markáns nyomokat hagyott a maguk műfaján belül. A két író-producer közös produkcióját ezúttal a Netflix vette a szárnyai alá és a tízrészes alkotás szerencsére a céget mostanában jellemző hit or miss politika jobbik oldalán landolt. A Maniac néha egy átlag feletti sci-fi-történet, máskor meg inkább olyan, mint amikor mindenféle hülyeséget összeálmodunk egy kiadós családi ebéd utáni szundi alatt, de mindenképp megéri leülni elé.
A 21. század, úgy tűnik, a terápiák kora: virágzik a pszichoanalízis, a lélekgyógyászat minden formája, a tudományos, az ezoterikus, a spiritualista terápiák számtalan formájával találkozhatunk, a Bach1-virágterápiától a zeneterápiáig, a szisztematikus pszichológiától a vállalati couchingig. Mind arra törekszik, hogy felszínre hozza mindazt, ami még valahol a kliensben, a páciensben, az alanyban rejlik, és akik igénybe veszik ezeket a szolgáltatásokat – akik anyagi áldozatot hoznak ennek érdekében – remélik, hogy felszínre kerül valami önmagukból, amit még nem vagy csak nagyon hiányosan, felszínesen ismernek, illetve hogy megszabadulnak megannyi kellemetlen, többnyire lelki, életvezetési, szokásbeli nyavalyától.
A legújabb Pálfi György-film megtekintése után világossá válik, hogy miért finanszírozták a Szabadesést a dél-koreaiak. A válasz: mert őrült. És ezt dicséretnek szánom.
A Júlia és a szellemek már Fellini ornamentális korszakát előlegezi, melyben az örök archetípusok és a történelmi gyökerek vizsgálatának igénye dominál. A Casanova és főként a Zenekari próba után azonban lassan elérkezik e kivételes rendezői pálya alkonya.
Az Országúton sikerét követően Fellini még egyszer visszatér a melodrámai szerkesztésmódhoz (Cabiria éjszakái), majd Az édes élettel végleg maga mögött hagyja a poszt-neorealizmust. Az édes élet és a Nyolc és fél modernista mesterré avatják a rendezőt, aki karrierjének csúcsára jut.
Prosperáló irányzattá nőtte ki magát a híres történelmi személyiségek egy-egy markáns életszakaszát középpontba állító – és arról meglehetősen bensőséges hangon regélő – életrajzi dráma: azInvictus nemzeti identitástudatot kovácsoló Mandelája és A király beszéde dadogással viaskodó uralkodója után egy fiktív pápa vidám motívumokkal is gazdagított lelkiismereti hullámvölgye kerül terítékre.
David Cronenberg törzsrajongóinak bele kell törődniük abba, hogy mesterük 2005-ben komolyan átgondolt fordulatot hajtott végre pályáján: az Erőszakos múlttal gyakorlatilag filmnyelvet váltott. És amiről sokan azt gondolták akkor, hogy egyszeri kirándulás az elbeszélő műfaji film világába, arról ma már világosan látható, hogy új pályaszakasz. Pedig a kanadai rendező legújabb filmje, a Veszélyes vágy nem is áll annyira távol az életmű fősodrától, mint gondolnánk.
