Sok kérdés lebegett a levegőben (a túltolt mennyiségű piros lufi mellett) az Az 2. premierje előtt. Sikerül-e a kifejezetten kellemesre sikerült első rész színvonalát hoznia a folytatásnak? Szerepel-e majd legalább egy kicsit többet és zajorkán-kíséret nélkül az első fejezet fénypontja, a Pennywise-t alakító Bill Skarsgård? És miért majdnem három órás ez a nem tévé-, hanem mozifilm?
Némely kérdésekre könnyű a válasz, például a készítők valóban több játékidőt adtak Skarsgård bohócának, ezúttal már (szinte) maszk nélkül is megpillanthatjuk, és valóban félelmetes alakításra képes. Ezúttal viszont nem is annyira a CGI-ban vagy a zsigeri mozinéző-ugrándozást generáló hangeffektekben, hanem a két óra negyvenöt percben veszik el, amivel önmagában nem lenne semmi probléma (lásd a legutóbbi hólyagmerénylőt, Tarantino csodás, lassan hömpölygő meséjét), ha nem lenne a legnagyobb része mindössze az első rész megismétlése.
Mindeközben nem lehet teljesen elítélni sem Stephen King regényének legújabb adaptációját ezért, hiszen a történetnek fontos részét képezi a múlt és jelen eseményeinek összekapcsolása, a saját félelmeink és elnyomott gyerekkori traumáink feldolgozása, és bőven akad jól sikerült jelenet, valóban ijesztő pár perc, minőségi színészi munka (de hát a készítők is elég biztosra mentek a Chastain-McAvoy-Hader vezette színészgárdával), épp csak ott van mellette szinte ugyanennyi primitíven, a hanghatások „megfelelő” időben való bömbölésével nézőijesztő, olcsó látványosság, valamint felületes és érthetetlen reakció a szereplők részéről. Mintha egy kis önbizalommal megáldott filmes hallgató gyűjtötte volna össze az összes ötletét, jót-rosszat egyaránt, aztán az egészet összevágta egybe, és majd válogasson a néző.
No de mi is történt röpke 27 év alatt az első részben (látszólag) sikeresen bohócgyilkoló hőseinkkel? Közös bennük, hogy (egyikük kivételével) a nem éppen turistacsalogató Maine-i Derry-t elhagyták, valamint a minden ponyvaíró kedvenc betegsége, a meghatározatlanul kiterjedt amnézia sújtotta őket, így egészen addig, amíg az otthon maradt Mike Hanson (Isiah Mustafa) egy délutánon felhívja a most már felnőtt szereplőinket, semmire nem emlékeznek a Derry-ben történt tortúráikból. Mike telefonhívására azonban (szinte) mind hazatérnek, hogy újra felvegyék elfelejtett életük fonalát, és végleg megküzdjenek a várost 27 évente megtizedelő valamivel, Azzal (igen, készüljünk fel rá, hogy többször hangzik el a filmben a nagyon kihangsúlyozott It, azaz Az szó, mint a Harry Potterben egy varázsige).
Az (nem az az Az) viszont mindenképpen a film pozitívumai közé sorolható, hogy ha már hosszú, legalább viszonylag hűen és érthetően adaptálja King több mint ezer oldalas regényét, és bár a történet szinte pontról pontra megegyezik a könyvével, de még a Tim Curry-fémjelezte tévé-adaptációéval is, ennek ellenére is tud lebilincselő lenni a néhol groteszk, néhol kreatívan őrült események sodrása. És itt már szerencsére nincs gumipók sem, a filmet lezáró csata bőven kárpótol mindenkit, aki az 1990-es minisorozat utolsó percein inkább kacagott, mint izgult.
Egyes szereplők (könyvben és filmben egyaránt) jobban járnak, mint mások: szegény Mike például itt sem lett izgalmasabb karakter, mint az előző részben, vagy akár adaptációban. Beverly (fiatalként Sophia Lillis, felnőttként Jessica Chastain), Ben (Jeremy Ray Taylor és Jay Ryan) vagy akár még a kevesebbet szereplő Stan (Wyatt Oleff és Andy Bean), de igazából még az épp csak egy gyorsat cameózó Xavier Dolan alakította első áldozat is sokkal érdekesebb, mint a mindenkit összehozó Mike.
King maga is bevállalt egy „Stan Lee-t”, és elparolázik egyet a film egy pontján az általa megírt író szereplővel, Billel (Jaeden Martell és James McAvoy), és másokhoz hasonlóan ő is elmondja Billnek, hogy szerinte nem jó a legutóbbi regényének a vége. Nos, erre a tanácsra nagyon odafigyelhetett a rendező, Andy Muschietti is, mert megtolta az Az végének a végét. Így kissé elsikkadt, pontosabban túlburjánzott a közepe, de még így is egy viszonylag szórakoztató összhatással maradunk, úgyhogy a film kedvéért felfújt reklámlufik mellett ezt a történetet is elpakolhatjuk és békén hagyhatjuk egy időre. Aztán 27 év múlva meglátjuk.
