Pennywise eheti a kefét – Damian Leone: Terrifier 3 / Bohócrém karácsonya

2024. december 11. – írta Kovács Patrik

Megérkezett minden idők legvidámabb Télapója: igaz, az arca nem pirosopozsgás, s túlzott közlékenységgel sem lehet vádolni, ám veszettül imádja a gyerekzsivajt (főleg akkor, ha kétségbeesett sikongatásba csap át), és van zsákjában minden jó: szeghúzó kalapács, láncfűrész, bomba, sőt, még élő patkány is.

Az-e Az? – Andy Muschietti: It: Chapter Two / Az: Második fejezet

2019. szeptember 6. – írta Szabó R. Ádám

Sok kérdés lebegett a levegőben (a túltolt mennyiségű piros lufi mellett) az Az 2. premierje előtt. Sikerül-e a kifejezetten kellemesre sikerült első rész színvonalát hoznia a folytatásnak? Szerepel-e majd legalább egy kicsit többet és zajorkán-kíséret nélkül az első fejezet fénypontja, a Pennywise-t alakító Bill Skarsgård? És miért majdnem három órás ez a nem tévé-, hanem mozifilm?

Ez még mindig nem Az, amire várunk – Andrés Muschietti: It / Az

2017. szeptember 7. – írta Tóth Menyhért

Az Az 2017-es filmfeldolgozása jóval többet merít Stephen King klasszikusából, mint a 90-es években készült tévés rokona. Ennek ellenére nem jut túl a regénybéli univerzum felszínének kapargatásánál. Igaz, ezt legalább korrekt módra, jó véresen teszi.

„Jaj, nemá’, megint.” – Rob Zombie: 31

2016. október 18. – írta Pernecker Dávid

Rob Zombie megint lenyúlta saját filmjeit, és megint nincs mondandója. A 31 vaktában döfköd, tahó módon, unalmassá és érdektelenné válva. 

Továbbra sincs magyar horror – Hatvani Balázs: Gingerclown

2013. május 16. – írta Farkas Péter

Sokadik fellendülését éli az utóbbi másfél évtizedben a horrorfilm. Ebbe az árba próbál belesodródni egy magyar rendező bemutatkozó munkája is, mely ráadásul mellőz mindenféle posztmodern fogást, és igazi régi vágású műfajfilmként lép a nemzetközi közönség elé.

A szépség és a szörnyetegek – Álex de la Iglesia: Balada triste de trompeta / Egy őrült szerelem balladája

2011. július 8. – írta Papp Attila Zsolt

Cseppet sem meglepő, hogy Álex de la Iglesia kapta a velencei filmfesztivál rendezői díját, már csak azért sem, mert Quentin Tarantino volt a zsűri elnöke. Balada triste de trompeta (lefordítva: Szomorú ballada trombitára) című filmjére ugyanis, akárcsak anno az Oldboyra, kis túlzással rá lehetne ragasztani a „tarantinósabb Tarantinónál” címkét, ám ez egyáltalán nem jelent epigonizmust: összetéveszthetetlenül spanyol alkotásról van szó.
 

A csapatjátékos – Rendezőportrék: Sándor Pál

2003. február 15. – írta Vincze Teréz

Az alábbi írásban a magyar filmművészet egyik legjellegzetesebb csapatjátékosáról szeretnék (csoport)képet rajzolni. A filmművészet kapcsán valószínűleg az egyik legnagyobb közhely, miszerint e művészeti ág jellegadó specifikuma, hogy kollektív munka eredménye, rengeteg közreműködőre, mindenféle rendű és rangú „művészre” és „mesteremberre” van szükség a létrejöttéhez. Sándor Pál kiváló példának látszik arra, hogy bemutassuk, miként lehet a csapatjáték a karakterisztikus, egyéni vízió hallatlanul hatékony alkotóeleme. Ráadásul több mint emblematikus, hogy a rendező alkotómódszerének eme kommunális jellege az életmű központi tematikus szervezőelve is egyúttal. Ahogyan elszántan ragaszkodik alkotótársaihoz, ugyanolyan ki/megtartó a témák, a stilisztikum, az alkalmazott szimbolika terén is. Nagyon tudatosan építkező életműről van szó, különösen a tematikus motívumokra igaz ez, amiben persze nagyon fontos szerepe van annak, hogy Sándor Pál Tóth Zsuzsa személyében lényegében állandó forgatókönyvíró-társsal dolgozott a teljes eddigi életműben.