Rob Zombie megint lenyúlta saját filmjeit, és megint nincs mondandója. A 31 vaktában döfköd, tahó módon, unalmassá és érdektelenné válva. 

Rob Zombie több mint egy évtizede forgat filmeket a seggével. Több mint egy évtizede lopja meg gyermeki rajongással és gyermeki ügyetlenséggel a ’70-es évek horror-klasszikusait. Ami pedig ennél is kiábrándítóbb, hogy ez a nagy tolvajlás első filmje, a 2003-as Az 1000 halott háza (House of 1000 Corpses) óta saját háza táján zajlik. Filmekből lopott filmjeit lopja, élvezettel. Szó szerint és átvitt értelemben is magához nyúl. Zombie életműve ezért akár valamiféle csökött posztmodern alkotókísérletnek is tűnhetne, ha az önmásolás iróniája nem csupán elméleti síkon lebegne alkotásai mögött. Az 1000 halott háza 2. – A sátán bosszúja (The Devil's Rejects) ugyan felvillantotta a műfaji szubverzió lehetőségét, és noha ezért a filmet szokás többnek látni a kelleténél, az mégis aranyat ér az azt megelőző harmatos Tobe Hooper-rájátszásához, vagy a 2012-es, Dario Argentót kimiskároló The Lords of Salemhez képest, mely amúgy hangvételét tekintve üdítően távolodott el Zombie „sajátos” déli gótikájával elcsúfított útszéli belezéseitől. A Halloween-újraforgatásait pedig inkább hagyjuk. És akkor most itt van a 31, ami egy új mélypontot jelent Zombie filmográfiájában.

A történet annyi, hogy fél tucat főszereplőnek szánt – Zombie korábbi filmjeiből átemelt – jóravaló déli tahó egy rejtélyes gyárépületbe kerül, ahol egy gyilokjáték bábjaivá válva kell túlélniük néhány őrült hentes támadásait. A játék Halloween apropójából létezik (október 31., ugye), a vérengzéseken pedig lelketlen arisztrokaták élvezkednek, akik valamiért egy kontextusidegen módon agyonstilizált viktoriánus színházteremben pöffeszkednek manírosan, rizsporos parókában. Hogy az egyik ilyen gonosz miért pont Malcolm McDowell, azt Malcolm McDowell sem tudja.

Egyetlen eredetivel kacérkodó gondolat nincs ebben a Texasi láncfűrészes mészárlást (The Texas Chain Saw Massacre), a Sziklák szemét (The Hills Have Eyes), a Fűrész/Saw-sorozatot, a Halálfutamot (Death Race), a The Funhouse-t és még ki tudja mennyi hasonló filmet bekebelező idézetmonstrumban. Zombie agyament gyilkolászásai során bármit megtehetne, erre mivel kell újfent szembesülnie azoknak, akik képesek voltak életművét végigkövetni? Mosatlan fogú vérszomjas bohócokkal. Mindig a tetves bohócok. Hiába mondja el a nagyszerű Richard Brake (Doom-Head), hogy figurája nem bohóc, attól még az. De a késes nácitörpe, a láncfűrészes perverz testvérpár, és a tutuban mászkáló német gyilkos is olyan kisegítős rajzfoglalkozásokon leskiccelt figurák, melyek láttán csak unottan, fintorogva sóhajtunk fel, hogy „Jaj, nemá’, megint”.

Ami miatt mindez rosszabb, mint lehetne, az a szövegkönyvbe zsírkrétával felkent pár debil sor, amit talán Zombie sem hívna monológoknak és dialógoknak. Zombie valamiért minden filmjét kényszeresen tölti meg oktalanul trágár, kellemetlenül hiper-szexualizált, nonszensz és mizogün lózungokkal, melyeket képtelen elég ironikusan, vagy akár cinikusan tálalni ahhoz, hogy esetleg B-filmes módon idézhetőkké váljanak. Hasznavehetetlen mondatok hangzanak el a 31-ben, melyeknek hatalmas szerepe van abban, hogy szemernyit sem lehet kötődni a sorra haló hősökért. Mondjuk értékelhető expozíció sincs, csak pár 16 milliméterre lőtt jelenet a szereplők boldog pillanataival, szóval mindenki eldöntheti, hogy miért szarja le a protagonisták sorsát. A főszereplők élén egyébként megint Zombie felesége áll, amivel a rendező hivatalosan is megugrotta a nepotizmus világrekordját.

A 31-ben is érződik, hogy Zombie kitűnő stiliszta. A helyszínek remekül festenek még ismerősségükben is, a díszletek árasztják a tetanuszt, a megvilágítás továbbra is pazar, alig látszik a filmen, hogy két gombóc fagyi árából készült, részben közösségi kalapozásból. Az viszont hogy slasher-horror létére a 31 durvulásait Zombie kapkodó kamerával, fárasztóan nosztalgikus képkimerevítésekkel, prűd vágásokkal mismásolja el, vállalhatatlan. Ez annak tükrében érdekes leginkább, hogy a film végén Doom-Head azt kérdezi a végét járó Sheri Moon Zombie-tól, hogy „Csináljuk ezt Whitechapel-stílusban?”. Van ebben a Hasfelmetsző Jack „munkásságára” utaló kérdésben ugyanis egy adag önreflexió, hiszen Zombie életművében a gyilkosságok elvitathatatlanul művészetként, esztétikai értékként felmagasztalva – de jó esetben ironikus exploitation-jelleggel – jelennek meg. Ezért szánalmas az, hogy jelen esetben – Doom-Head utalása ellenére – a mészárlás „stílusa” jelentéktelenné vált, nem pedig művészivé.

De mire is megy ki ez a játék, ez a film? Mi értelme? Semmi. Akkor lett volna egy kis súlya ennek a lélekölően semmilyen kaszabolásnak, ha Zombie-nak lett volna elég töke ahhoz, hogy bátran kifejtse A megtisztulás éjszakája: Anarchia / The Purge: Anarchy (és közvetve a Menekülő ember / The Running Man) vagány fináléjának gondolatait. Így csak annak másolatát láthatjuk, jelzés-szinten, a hülyeség apropójaként. Ez pedig így nem szocio-kommentár, nem társadalomkritika, csak egy paplan alá eresztett sokadik lapos kis fing, amit soha senki nem tett még szóvá és nem is fog.