James DeMonaco első megtisztulásos filmje, A bűn éjszakája egy közel sem eredeti, de mégis izgalmas, működőképes ötletre épített. A Battle Royale-t, némi Carpenter-műveltséget, és az Alkonyzóna erősebb epizódjait idéző szatíra azonban pont azon bukott el, hogy DeMonaco kissé fakezű rendezésében a film csupán az idea szintjén volt képes működni, filmként már kevésbé. A nemes szándék pedig még annak ellenére sem számít, hogy a potom pénzből összetákolt film egész rendesen hozott a konyhára. Nincs ez másként A bűn éjszakájának folytatásával sem, a koncepció kellőképpen bátor, viszont DeMonacónak el kellene gondolkodnia bizonyos karrierbeli döntésein.
A bűn éjszakájával pont az volt a gond, hogy a történetet mozgató kőkemény alapszituációt csupán csak elsuttogta. Most azonban A megtisztulás éjszakája: Anarchia vériszamos keretei között DeMonaco – valamivel több dudvával a segge alatt – végre megmutatja, hogy mire is gondolt az első film háztartásbeli kamaraszatírájában. Míg ugyanis A bűn éjszakája során az évente egyszer megrendezésre kerülő új amerikai ünnepnap – a címbeli megtisztulás – a négy fal közt zajló gyilokjárás homályában csak körvonalazódni látszott, addig a folytatásban DeMonaco kitárja a kapukat, és kiereszti a nézőket az utcára, ahol az igazi buli van. A szabályok pedig nem változtak, a szegénység és a népességszám alacsonyan tartása érdekében tizenkét órán keresztül lehet aprítani a legatyásodott plebsz tagjait, meg úgy általában mindenkit, és majdhogynem mindenhogy.
A dolog tehát úgy áll, hogy aki kint ragad a pirosbetűs napon, annak nagyon meg kell küzdenie az egészségéért, mivel a város hirtelen tele lesz állig felfegyverkezett irdatlan nagy tahókkal, akik az Új Alapító Atyák által rájuk ruházott alapjoggal élve készek megerőszakolni és megölni bárkit, aki az útjukba áll – ezáltal pedig megtisztulnak. Hogy mégis mitől tisztulnak meg, és hogyan, az még mindig kérdéses. A lényeg az, hogy a fél napra Carpenter New Yorkját idéző gyilkos játszótérré váló városban kóvályogni nem igazán ésszerű. A film hősei természetesen olyan szerencsétlen figurák, akik vagy kint ragadnak, vagy kikényszerülnek. Ott van az épp szakítófélben lévő pár (Zach Gilford és Kiele Sanchez), a pincérnő és a lánya (Carmen Ejogo és Zoe Soul), valamint egy kakukktojás, a jeles napot személyes bosszújára tartogató rejtélyes harcos (a nagyszerű Frank Grillo). Kezdetben külön-külön menekülnek, egy ponton azonban találkoznak, onnantól kezdve pedig Grillo veszi át az irányítást, és nem csak a folyamatosan rinyáló, értetlenkedő, skatulyából kirántott védenceit, hanem a filmet is megmenti remek egyszemélyes moralitásdrámájával.
A megtisztulás éjszakája: Anarchia ugyanis nem a sokat látott szereplőiről, hanem a rémségeket előidéző korszellemről és annak kritikájáról szól. A menekülő embert idéző, mindennemű gányt művigyorral palástoló disztópikus Reagan-rezsim köszön itt vissza egy kicsit butábban, de mocskosabban. A kihalt város nagyon hangulatos lett, a gyilkos hajlamú emberállatok baljóslatú óbégatása, a távolról ropogó fegyverek hangja, a halálsikolyok, és a véletlenszerűen elszórt kivégzések nyomai igazán szép gyomrost tudnak adni a felkészületlen nézőknek. Ehhez pedig csak hozzáad a várost ellepő „megtisztuló” őrültek A harcosokat idéző seregszemléje. A különböző ijesztő maszkokban megjelenő machetés pokolfattyakat bemutató montázs valószínűleg a film csúcspontja. Ugyanakkor érdemes megemlíteni a film igazi gonosztevőit is, az agymosott és totálisan síkhülye patriótákat is, akik az újjáértelmezett csillagos-sávos lobogó nevében képesek bármilyen sátáni rohadékságra, legyen az nemi erőszak, leendő áldozatok begyűjtése és eladása pénzembereknek, vagy éppen népirtás a megtisztulás hullakvótájának elérése érdekében.
DeMonaco Államok-kritikája ugyan nem működik egyenletesen, de legalább egy-két jelenete sejtet valamit a rendezőt motiváló társadalmi problémák igazi mélységéből. A jelentős összegekért mártírhalált haló öregúr jelenete kimondottan erős, viszont a későbbiekben DeMonaco metaforái eltompulnak, és vagy túl didaktikusak lesznek, vagy pedig az abszurdot félreértve dőlnek saját dugájukba. Amellett, hogy a populáció és a szegénységi ráta kontrolljának csélcsap szatírája mögött felszínesen vázolt és képmutató eszképista törekvéseket próbál meg menősíteni, ez az anarchiától távol álló történet ráadásul a rendező béna kezei között valamiféle önjelölt B-filmnek akar látszani, amihez viszont nincs meg benne a kellő (ön)irónia. A Malcolm X-et, egy Fekete Párducot, és Che Guevarát egyszerre idéző lázadóvezért alakító Michael K. Williams (azaz Omar a Drótból) ugyan odaordítja a vérszomjas pénzes görényeknek, hogy „Dögöljetek meg, ti gazdag ribancok!”, de a film alapvető haragja soha nem válik többé komolytalan póznál. Viszont még így is szórakoztatóbb, mint az első rész.
