Nem tagadom, rosszindulatú kiváncsisággal nézem az újraindított Halloween-sorozatot. Egyszerűen nem értem, miért akkora kihívás az egyes filmalkotóknak az, hogy kedvenc mindenkori rézfaszú baglyukat megfejtsék lelki motivációkkal, csinált előzményekkel, nagy ahá!-kkal. Nemsokára King Kong-bébicsimpánz, Godzilla-torokgyík és Jézus, a gyermekhippi is feltűnik majd, mert holtbiztos, hogy könnyebb, mint új történeteket kitalálni.
Talán még a Halloween-széria legelvakultabb rajongói is fellélegeztek, amikor az előző – immár nyolcadik és különösen gyengén sikerült – részben Michael Myers végre-valahára lemészárolta a sorozat kultfigurájának számító Jamie Lee Curtist, gondolván, hogy az időközben iskolaigazgatóvá avanzsált bébiszitter halálával hátha maga a jó Mike is végleg eltűnik a filmvászonról, átadva helyét az emlékezésnek egy hajdanvolt, egyszeri és megismételhetetlen Carpenter-klasszikus felett. Nem így történt…
