Talán még a Halloween-széria legelvakultabb rajongói is fellélegeztek, amikor az előző – immár nyolcadik és különösen gyengén sikerült – részben Michael Myers végre-valahára lemészárolta a sorozat kultfigurájának számító Jamie Lee Curtist, gondolván, hogy az időközben iskolaigazgatóvá avanzsált bébiszitter halálával hátha maga a jó Mike is végleg eltűnik a filmvászonról, átadva helyét az emlékezésnek egy hajdanvolt, egyszeri és megismételhetetlen Carpenter-klasszikus felett. Nem így történt…
A kaszabolásban és feltámadásban meglehetős gyakorlattal rendelkező Myers ugyanis tettestársra lelt a beszédes nevű Rob Zombie személyében, akiről kiderült, életet tud lehelni a leghalottabbnak hitt műfajba is. Ez az „élet” sajnos – nomen est omen – megint csak a rendező nevéhez méltó. Akárcsak az általa (újra)feltámasztott főhős, úgy maga a film is leginkább élőhalott jellegzetességeket mutat: azt érzékeljük ugyan, hogy létezik, de hogy miért, annak kiderítésére a kezdeti nekifutás után már nem vállalkozik a rendező, és – egy kicsivel később – a néző sem.
„A műfaj legfontosabb kötőanyaga a hagyomány, a műfaji konvenció. Újabb és újabb darabjai többnyire összhangban vannak a műfaji széria többi tagjával, s a zsánerben felhalmozott problémákat, a rájuk adható megoldásokat gondolják tovább.” – áll a Film- és médiafogalmak kisszótárában. Nos, ezzel a „továbbgondolás” dologgal manapság elég nagy gondok vannak horrorberkekben. Mintha a szcéna megelégelte volna a szörnyszülöttek sorozatgyártását, és elhatározta, hogy ezentúl: 1. (re)make-up-ot az összes, már meglévő félkegyelműnek, aztán mehetnek vissza a ringbe (A köd, Ómen, A sziklák szeme), vagy 2. minek „tovább” gondolni a dolgot, ha lehet menni visszafelé is, nézzünk szét a szerencsétlenek háza táján, lehetőleg még gyerekkorukban, aztán megint jöhet a darálás (A texasi láncfűrészes mészárlás – A kezdet, Ördögűző – A kezdet, Hannibál ébredése), vagy 3. hagyjuk a fenébe az egészet, és vegyük elő az indigót (Psycho – 1998).
Rendezőnk a fenti javaslatok közül mindjárt kettőt is választott: a film első felében – talán az utóbbi évek sajnálatosan megszaporodott iskolai tömeggyilkosságainak a hatására – magyarázatot próbál keresni zaklatott lelkű főhősünk motivációira. Mivel azonban a felvázolt szituáció (ősbunkó apuka, keserves sorsú anyuka, kurvoid nővérke, átlagszadista iskolatárs) éppúgy végződhetne happy-enddel is, mint tragédiával, ezért a miheztartás végett gyorsan felkoncoltatja a kis Michaellel a fentebb felsoroltak háromnegyedét, a miértek megválaszolását pedig egy, a laikusok számára is meglepően tehetségtelen pszichiáterre bízza. Ennyi kínlódás azonban valószínűleg már Mike-nak is sok volt, ezért úgy a film közepe táján végképp (azaz a további tizenhét évre) elhallgat, nagy szívességet téve ezzel nemcsak a nézőknek, hanem a rendezőnek is, aki végre nekiláthat, hogy kisebb módosításokkal lemásolja Carpenter eredetijét. Sajnos ezek a kisebb módosítások a gyakorlatban az összes értékelhető narrációs momentum csalhatatlan érzékkel történő kigyomlálását, ugyanakkor – nyilván a mester előtti tisztelgés jegyében – a szép emlékű nyolcvanas évek videós hőskorának legelcsépeltebb beállításait eredményezték.
A véget ismerjük: az eredetiben Myers szétlőve fekszik az erkély alatti virágágyásban, majd hullájának nyoma vész. A Zombie-verzióból azonban hiányzik az eltűnés, helyette csinos kis montázst kapunk Mike gyerekkori fotóiból, amiken szemmel láthatólag nagyon is jól érzi magát. Na, erre húzzunk maszkot!
