Ezt írtuk a filmről:

Egy metsző kék tekintet – Anthony Hopkins-portré

A filmrajongók többsége számára a neve már örökre összeforrt az emberevő sorozatgyilkos, Hannibal Lecter figurájával, pedig a kamerák előtt eltöltött ötvennégy esztendeje során ezerszer bizonyította, hogy nem ismer sem műfaji, sem stilisztikai korlátokat, s jószerivel nincs olyan szerep, melybe ne tudna karizmát, eleganciát, mélységet csempészni. Nyolcvanöt éves lett Sir Anthony Hopkins, a mozgóképtörténet egyik legcsodálatosabb átváltozóművésze.

Basta, Dino! – Dino De Laurentiis-portré

A Conan-filmek producere, a tavaly – szinte pontosan egy éve – elhunyt Dino De Laurentiis a szórakoztatóipar utolsó bölénye volt. Hatszáz (!) filmje közül nemcsak nagy sikereit fogják tanítani a producerszakokon, hanem kolosszális bukásait és két nagy cégcsődjét is – amiket sorra túlélt.

Városfeeling, tömörítve

Milyen városok tűnnek fel napjaink tömegfilm-térképén? Az amerikai kisváros, a távol-keleti high-tech metropolis, vagy inkább Berlin, Firenze és London?

Hősök és poszthősök sztárköntösben

A színészek sztárolásának elsősorban szociológiai, pszichológiai szempontból megközelíthető jelenségénél izgalmasabb elméleti kalandnak tűnik a filmhős sztárságának (filozófiai) esztétikai vonatkozású vizsgálata a műfaji filmek (populáris vagy tömegfilmek) kontextusában.

A szörny örök élete – Papp Sándor Zsigmond mozija

Az ember életében elkerülhetetlenül eljön az a pillanat, amikor elkezdi számolgatni a kapcsolatait (mohóbbak: a skalpokat). Vagy éppen a megnézett, lepergett, elfutott filmeket. Voltaképpen ez is kapcsolat, s ha úgy vesszük, néha bensőségesebb egy-egy elrontott, elfecsérelt viszonynál.

Meglepetések és klisék – Avagy mire táncol Hollywood?

Valljuk be, hadilábon állunk a filmzenével. Ha álmunkból verne fel a kultúrkommandó, nem biztos, hogy fejből elfütyülnénk a Rettenthetetlen vagy a Gladiátor zenéjét. Mintha a filmslágerek taktusai utcahossznyi hátránnyal indulnának a képekkel szemben. Időnként megveszünk egy-egy soundtracket, hogy lelkiismeretünket csillapítsuk valahogy, de azon túl csak a süket semmi. És akad néhány vakmerő, aki kapásból rávágja: Vangelis, James Horner, Hans Zimmer.

Bizarr, bizarrabb, legbizarrabb... – A thriller műfajtörténete 3/3. (1980-tól napjainkig)

A thriller-műfaj a nyolcvanas-kilencvenes években a korábbi évtizedekben kijelölt két nyomvonalon fejlődik tovább: a pszichothrillerek sorozatgyilkosai kegyetlenebbek és népszerűbbek lesznek, mint valaha, a paranoia-filmek azonban megszelídülnek (vagy még félelmetesebbekké válnak? – nézőpont kérdése). A műfajpaletta pedig a korszakban további három fontos alműfajjal (erotikus thriller, neo noir, akcióthriller) bővül.

Holdkóros szörnyeteg – Ridley Scott: Hannibal

A Bárányok hallgatnak (1991), Thomas Harris regényének Jonathan Demme rendezte filmváltozata mindmáig őrzi helyét a thrillerek pantheonjában. Semmi esetre sem poros klasszikussal van dolgunk, a filmet újranézve bebizonyosodik, hogy 10 évvel a bemutatója után sem vesztett erejéből.

A visszatérő hollywoodi „mesterember”: Ridley Scott

Megsaccolni sem lehet, hányan töprengtek (filmkészítők, producerek, stúdióvezetők, kritikusok, laikusok) már azon, hogy mi a titka az amerikai filmek sikereinek. Mi vonz több millió embert a világ minden táján a mozikba, ha meglátják a plakátokon az unalomig ismert tengerentúli filmesek neveit, Mel Gibsontól Julia Robertsen át Steven Spielbergig. A recept összetevőit persze nem nehéz beazonosítani, mint ahogy az egyik kötőanyagot sem, jelesül minden jó alkotás alapját: a pénzt. Az e mögött álló félelmetes rutinériáról, a kikísérletezett és többnyire magas hatásfokkal működő klisékről, szabályszerűségekről illetve az ezeket működtető „mesteremberekről” már kevesebb szó esik. Most épp egy ilyen ízig-vérig mesterembert kívánunk bemutatni, aki alig két éve tért vissza az „élvonalba”.