Az ember életében elkerülhetetlenül eljön az a pillanat, amikor elkezdi számolgatni a kapcsolatait (mohóbbak: a skalpokat). Vagy éppen a megnézett, lepergett, elfutott filmeket. Voltaképpen ez is kapcsolat, s ha úgy vesszük, néha bensőségesebb egy-egy elrontott, elfecsérelt viszonynál.
És ha kilencventől számítjuk – ekkortól érkeztek el ide hozzánk az amerikai, majd később a francia és európai alkotások – és minden hónapra úgy harminc-harmincöt filmet veszek, az akkor mára... Több tízezer perc, egyetlen folyammá összeolvadó lélegzetelállító dolgozat, igazi mainstream, néhány száz szupersztárral a főszerepben, rutinos vagy épp zseniális megoldásokkal, Oscarokkal és Arany Pálmákkal meghintve. Ha a kedvenc filmemről faggatnak, nekem mindig ez az alaktalan többkarú szörnyprodukció jut az eszembe. Ez az én filmem: sosemvolt és levetíthetetlen. Ahogy Daniel-Day Lewis vonaglik az aszfalton, mert születése óta béna, a bal lábával mégis megtanul festeni, majd később az arcára tekeri a kazettából kitépdesett szalagot egy angol börtönben, hogy aztán már Sólyomszemként vágjon át a vadonon egy igen dallamos zene kíséretében. Ahogy Costner kitárt karokkal ellovagol egy sor katona előtt, és azok egymás után sütik el a fegyvereiket, majd apacs nyelvleckét vesz, és cukorral kínálja az indiánokat, de akkor Nicolas Cage énekli a Love Me Tendert egy elképesztő utazás fináléjában.
És az is ott pereg, hogy Kevint kétszer is egyedül hagyják a szülei, majd Hannibal Lecter tesz fel igen kényelmetlen kérdéseket egy amerikai szenátornak, aki a lányát keresi kétségbeesetten, és van ebben valami hátborzongató ötödjére, hatodjára, sőt tizedjére is. És jön a halászkirály, hogy a halálba kergessen két vidéki asszonyt, mert azok véletlenül lepuffantottak egy erőszakoskodó faszkalapot, hogy végül Keitel ne érje utol őket, amikor az autó magatehetetlenül a szakadék felé fut, szép, lassú, dermesztő kockákon. Felbukkan egy Tarantino nevű csodagyerek, aki egy eccerű kis kamaradrámában magyarázza el, miként kell levágni valakinek a fülét, majd nem sokkal később díjat ad át Travoltának, mert istenien twistezik egy csiricsáré lokálban.
És egy ideig az aradi piactól a legrohadtabb taxiban is Vangelis szól, ahogy meghódítja a paradicsomot, ez is az én filmem, vagy ahogy nem kapok jegyet a Drakulára, pedig azt terjesztik, hogy Gary Oldman még románul is megtanult néhány mondatot, de nem baj, mert Kaiser Söze családját legalább magyarok nyírták ki, és ő időnként sántít, ha épp nem maszturbál a zuhanyzó alatt, vagy nem prédikál a hét bűnről, nyugodtan és szenvtelenül, hogy nem is lehet felállni a székből. Mint ahogy odaragaszt egy lerobbant aradi moziban A Shape of My Heart is a Leon végén, amikor Natalie Portman elülteti azt a nyamvadt szobanövényt. És én még képes voltam csókolózni a sötétben, miközben a vásznat digitális dinók szakították föl, de én tudtam, mindez nem több, mint egy játék, még ha sírás is lesz a vége, mert az ember véletlenül nőnek hisz egy csodaszép fiút. Az AIDS-es ügyvéd bezzeg meg sem állt, amíg el nem futott a világ végéig, mert egyszer egy lány azt mondta neki: fuss, Forrest, ha baj van, fuss, és ő futott hősi halált halni, miközben ki akart menteni egy szomorú képű közkatonát. És jó ideig nem volt buli Kolozsváron úgy, hogy ne énekelje el valaki a Mesecinát vagy a Kalasnyikovot, és a föld alól kiszabaduló partizánok már másokkal ölelkeznek össze, a levegőben valahol, ahol egy pityeri városi tolvaj lebeg, aki még a fejét is elveszti, de a barátja, a falusi rabló, szépen visszaragasztja neki, és túléli. Mert miért is ne élné túl...
