Mi kell a nőnek? Avagy a kedves kis komédiák varázsa – Sántha Attila mozija

2003. március 15. – írta Sántha Attila

Vannak filmek, amelyeket az ember előbb-utóbb elfelejt, viszont megmarad az érzés, hogy valamikor, valahol milyen jól éreztük magunkat másfél-két órára egy kis komédia nézése közben. Ilyen film a What Women Want (Mi kell a nőnek?), Mel Gibsonnal és Helen Hunttal a főszerepben, a rendező nevét is ideírom, habár nem hiszem, hogy a nagyok között tartanák számon (Nancy Meyers).

Jön még kutyára emlékezetkiesés – Vass Tibor mozija

2003. február 15. – írta Vass Tibor

Kettőezer-egy tavaszán arra kért egy filmklubvezető, hogy mondjak ráhangoló előszöveget, afféle „művészeti bevezetőt” egy Greenawayhez, A szakács, a tolvaj, a feleség meg a szeretője, merthogy afféle van soron a klubban, a ráhangolószöveg-mondók között pedig én. (A szerző itt arra gondol, hogy a filmről való [elő]szöveg tulajdonképpen fölösleges, miként konzervtejen a föl.)

Woland Hollywoodban – Papp Attila Zsolt mozija

2003. január 15. – írta Papp Attila Zsolt

Valahányszor társaságban David Lynch filmjeiről esik szó, mindig elmondom: felfoghatatlan, hogy az előbb említett rendező még eddig nem vitte filmvászonra egy Mihail Bulgakov nevű orosz író-zseni remekművét, A Mester és Margaritát. De úgy tűnik, Lynch mester más tájakon van igazán elemében.

Egy moziképész monológja – Szonda Szabolcs mozija

2002. november 15. – írta Szonda Szabolcs

Azt hiszem, türelmetlenné váltam. Bő húsz éve vagyok ebben a szakmában, néztem eleget a vetítővásznat, láttam jót, rosszat, szépet, elborzasztót egyaránt, egy kicsit összegyűlt. Most igazándiból azt szeretném megszemlélni, ahogyan filmet nézek. Nem edtévé és trumansó, hanem csak az arc, ahogyan rezdül a filmben futó képek hatására, ahogyan táncol rajta fény és árnyék, váltják egymást a kinti és benti összevillanások. Így talán jobban megérteném a folyton változó ráfigyelést. Mert volt nekem is rajongó korszakom.

Menekülés a jövőből – Karácsonyi Zsolt mozija

2002. október 15. – írta Karácsonyi Zsolt

Számomra a film névtelen műfaj, mintha megőrzött volna valamit saját kezdeteinek némaságából, és ettől vált névtelenné. Névtelen, mert nem volt névadója, szerzője. Furcsának tűnhet ez a kijelentés... A film végül is pillanatnyi hatásról szól, a pillanatnak pedig nincs neve, szerzője sem; talán ezért van az, hogy a legmaradandóbb fílmélményeim valahogy rendezőtlenül a levegőben maradtak, főleg a kölyökkorban látott filmek, a nyolcvanas évek sci-fi mesevilága, amelyet össze se lehet hasonlítani a mai szörnyeteg-áradattal.

A szörny örök élete – Papp Sándor Zsigmond mozija

2002. szeptember 15. – írta Papp Sándor Zsigmond

Az ember életében elkerülhetetlenül eljön az a pillanat, amikor elkezdi számolgatni a kapcsolatait (mohóbbak: a skalpokat). Vagy éppen a megnézett, lepergett, elfutott filmeket. Voltaképpen ez is kapcsolat, s ha úgy vesszük, néha bensőségesebb egy-egy elrontott, elfecsérelt viszonynál.

Sorsvészettörténet, melybe nézőnk beavatkozni készül – Szőcs Géza mozija

2002. július 15. – írta Szőcs Géza

A legszebb nőnek, akit hősünk (és tudjuk, hogy ki bír versének hőse lenni) valaha is élőben vagy filmvásznon vagy képernyőn vagy fényképen vagy festményen látott, nem volt hozománya. Ő volt a hozomány nélküli lány.

Ami nem ér véget – Balázs Imre József mozija

2002. június 15. – írta Balázs Imre József

Minden jognak vége szakad egyszer... – hirdette a Toldi mozi a Tágra zárt szemek utolsó pesti vetítését, és éreztem, hogy ezt a filmet még egyszer meg kell nézni. Mint az örvény, olyan ez a film, szoktam mondani, ha róla kérdeznek, és ilyenkor nem egyszerűen arról van szó, hogy magába szippant, vagy hogy nem enged el (a jó könyv analóg működése: nem lehet letenni), hanem van valami a szerkezetében, ami fokról fokra mélyül, s a mélyüléssel együtt az események befolyásolhatatlansága egyre hangsúlyosabb. Egy darabig vannak még döntési lehetőségek, azután eltűnik a talaj a láb alól, már csak az örvény van.

Néző másunk és látomásunk – Lászlóffy Aladár mozija

2002. május 15. – írta Lászlóffy Aladár

Nézem a mozit és okoskodom. Mert néha szándékon kívül és túl, mély dolgokkal okosít a látvány. Például magamról is csak utólag tudom meg, hogy akkor éltem, mégis még akkoriban, amikor a természet még annyira ismeretlen, hogy néha „természetfeletti” a minősége és besorolhatósága. Hogy is lesz, és mikor, hogy a földi lét felkészülten áll szembe – önmaga elért szintjének méltóságával és toleranciájával – mindennel szemben, azzal is, amit nem ért meg, nem fog fel azonnal, csak azt tudja már (maga)biztosan, hogy az lehet hozzá képest primitív vagy lehet okosabb, berezelni nem kell tőle.

Elsőáldozás – Demeter Szilárd mozija

2002. április 15. – írta Demeter Szilárd

Az én filmem elég silány minőségű. Fekete-fehér, nyolcmilliméteresre forgatták, hang nélkül, persze, amikor klimpírozni akarok alája, az mindig balul sül el, úgyhogy most meg sem próbálom (mint ahogy a diafilmekhez is hűtlenné váltam, amikor a nyolcmilliméteres „csodáira” rátaláltam, úgy ez utóbbit is túlnőtték a videotékák). A párbeszédet (egy db. van benne) inkább feliratoznám, követve a némafilmek hagyományait. A főszereplő benne legyen Orrbelefütty, van már egy ilyen nevű novellahősöm, neki van ideje erre.