Számomra a film névtelen műfaj, mintha megőrzött volna valamit saját kezdeteinek némaságából, és ettől vált névtelenné. Névtelen, mert nem volt névadója, szerzője. Furcsának tűnhet ez a kijelentés... A film végül is pillanatnyi hatásról szól, a pillanatnak pedig nincs neve, szerzője sem; talán ezért van az, hogy a legmaradandóbb fílmélményeim valahogy rendezőtlenül a levegőben maradtak, főleg a kölyökkorban látott filmek, a nyolcvanas évek sci-fi mesevilága, amelyet össze se lehet hasonlítani a mai szörnyeteg-áradattal.
Finom túlzással élve azt is mondhatnám: sci-fi-ben nőttem fel. Körülöttem javában pergett az 1984-es Film, én meg nyugodtan kerékpárra pattantam, és kemény négy lejért megnéztem a Földönkívüli rendőrt, Bud Spencerrel a főszerepben. Nagy kék fények és egy furcsa tárgy, amit a marsbéli fiú hozott magával. A Nagygonosz földiek (én is! én is!) meg akarják szerezni az ufós csodaszerkezetet, de Piedone közbelép, a végén érzékeny búcsú. Szerintem nagyon kegyetlen film volt, igazából azt se tudtam, ki a Sárkány benne, ki a Farkas és kicsoda Piroska, csak azt sejtettem, hogy nem Bud Spencer a boszorkány; pedig akkoriban otthon már megengedték, hogy nézzem a Csillagok háborúját. (Az nekem sok volt, a felét takaró alatt töltöttem, és Darth Vader egy ideig a padláson lakott.) Egyébként én a Szárnyas fejvadászban azt a szőke robotot szimpatikusabbnak találtam, mint a humanoid detektívet. Szóval voltak gondjaim a filmek megítélésével; de ami a jövőt illeti – erről még a delphoi jósda sem tudott egyértelműen nyilatkozni.
Aztán jöttek a kilencvenes évek (a nyolcvanas évekbeli jövő!) filmjei. Az Alien-sorozat újabb és újabb részeit még csak-csak megnéztem, és némi késéssel a Terminátor második részét is, de egyik se volt olyan rémisztő, mint az Androméda törzs egymás után lezáródó folyosói. Egy sci-fi végül is nem az ultramodern, jövőbeli technikától lesz igazán tudományos meg fantasztikus, hanem attól, hogy valami mást hoz be; az Alien-sorozatnak végül is ez a titkos ütőkártyája: megmutatja, hogy az idegen, az igazi ellenség belül van, belül is lehet. A modern világ filmbéli labirintusát az teszi igazán érdekessé, hogy nehéz rátalálni az ellenfélre (ennyi film után nem is csoda): benned van, mint az Alienben, vagy folyton változtatja az alakját, mint a Mátrixban. Mint mindennek, ezeknek is voltak előzményei. Ilyen igazi, ellenfélkereső produkció volt a Menekülés a jövőből.
Tizenkét éves koromban láttam a filmet, ami az elején inkább a Dallasra emlékeztetett, mint valami sci-fi-re. Aztán derült ki, hogy itt (egy különös szigeten) az embereket androidokkal cserélik fel, sőt a gonosz hatalmaknak a főhőst és barátnőjét is sikerül elválasztaniuk egymástól. De hiábavalóak a jövőbeli lények ármánykodásai, rnert mindenre képesek, de csókolni nem, csak a szájuk szikrázik egyet. Számos csókkísérlet után a főhős és barátnője megmenekül. Azóta tudom, és téged is figyelmeztetlek, kedves olvasó: ha ülsz a mozi leghátsó sorában és meg akarsz csókolni valakit, de az csak szikrázik egyet, akkor menekülj mint egy sci-fi hős, mert Neo, de még Bud Spencer sem segíthet rajtad: a jövőben élsz.
