Pandorum. Hetek, hónapok óta borsódzik a hátam ettől a szótól. Akármennyire is letagadjuk, otthon nem a Moon, nem a District 9, nem a Kaptár filmcímek tömege szaladgál szerteszét a fejünkben, hanem a „pandorum”. Egyelőre a cím üt, ez már valamennyire siker (?), hiszen ha nem is a „fejek telekábelezve”-moziplakátokkal, de ezzel engem máris megvásároltak a film marketingesei.
Később megtudom, hogy ez egy sci-fi. Majd azt, hogy Ben Foster lesz főszerepben (Alpha Dog, 3:10 to Yuma). Majd, hogy Christian Alvart nevéhez fűződik (legalábbis rendezésben), akitől esetleg ismerhetjük az Antikörpert, ami szerintem jó volt. Ezek mind ilyen kis „cinehippi”-örömök, épp elegek ahhoz, hogy felcsigázzanak és habzó szájjal szaladjak be a vetítésre.
Mi kell ahhoz, hogy lógó orral sétáljak ki a vetítésről? (Mert végső soron, olyan volt ez az egész filmnézés, mint vásárolni valamit a falusi jó boltban. Bementem, mindent elémkínáltak a filmtörténelemből, nekem mindegyikből van már egy otthon, így üres kézzel vonultam ki.) Igazából hiszek abban, hogy az emberek nem űrhajós püfölésekért, szacskába vágott képsorokért, káprázatos effektekért, visibáló szörnyekért járnak moziba, hanem egy jó – esetleg eredeti – történetért.
Tehát: egy emberi kolóniát küldenek ki egy életképes bolygóra, azt benépesíteni, egy életképtelen történetben. A lerobbanófélben levő hajón megébred az életben maradt legénység két tagja (Dennis Quaid, Ben Foster), hosszas hiperalvás után – Majmok bolygója. Másnaposak. Nem emlékeznek semmire és úgy néz ki, be vannak zárva az Elysium fedélzetén – A barlang. Lassan eszükbe jut, hogy miben állt a küldetésük, kezdenek kutatni, kiderül, hogy valami ismeretlen életforma uralkodik a hajón – Nyolcadik utas: a Halál. Plussz, létezik ez a „pandorum” nevű zavart állapot, ami súlyosan rendet bont Payton (Dennis Quaid) tudatában – Solaris. Jön egy dögös csaj, aki iszonyú tapasztalt a szörnyek gyilkolászásában – A kaptár. Végül a dolgok jóra fordulnak, az emberiség megmenekül – kb. minden.
Christian Alvart nyomást gyakorol rám és át akarja lépni a türelmi küszöböm (de már megszoktam, hehe) az alig követhető vágással, a félelmetes sötétséggel, az ide-oda pszihologizálással és (figyelem) egy – tudatosan vagy sem – összelopkodott történettel. Rövidre fogva, a filmet már mindannyian láttuk, viszont új kabátba öltöztetve szebbnek mutat, így végignézzük.
Mi kell ahhoz, hogy lógó orral, de mosolyogva sétáljak ki a vetítésről? Legalább egy Ben Foster-alakítás, aki általában mindenkit lejátszik a vászonról, ezt Dennis Quaid sem úszhatta meg, másokat meg sem említve. Számomra ő képviseli a történet egyetlen hiteles fonalát, tényleg úgy érzem, hogy a közeljövőben erősebb és fontosabb főszerepekben fog kényeztetni bennünket. Hangulatban meg látványban tovább boldogít a film. Az állandó sötétség és a nyomatékos hangutómunka szépen megmutatkozik benne, ezek a behemót terek és kedves díszletek tökéletes helyszínt jelentettek volna egy eredeti történethez.
Űramazonostól, szörnyvadászatostól, ütős főcímestől, mindenestől én is a magam módján „pandórumot” kaptam. Elszédültem, kicsit rosszul vagyok, lehet az ítélőképességem alábbhagyott, viszont kérem a legénység hátramaradott részét, hogy nézze meg: 2001 – Űrodüsszeia, Solaris, Alien, Majmok bolygója, Tron stb.
… és szurkolunk a Moon-nak.
