Kettőezer-egy tavaszán arra kért egy filmklubvezető, hogy mondjak ráhangoló előszöveget, afféle „művészeti bevezetőt” egy Greenawayhez, A szakács, a tolvaj, a feleség meg a szeretője, merthogy afféle van soron a klubban, a ráhangolószöveg-mondók között pedig én. (A szerző itt arra gondol, hogy a filmről való [elő]szöveg tulajdonképpen fölösleges, miként konzervtejen a föl.)
Különös helyen volt ez a vetítés, Miskolc művészeti múzeumának padlásterében, vagy mondhatnám helyesebben, padlástermében. Merthogy padlástér meg padlásterem között különbség van a szavak terében: a padlásteret lehet úgy padlásteremmé, ahogy a padlástermet nem lehet padlástérré. Afféle „csinálni” hiányzik innen. Nem mindegy hát, hol teresül csinálássá ez a film. (A szerző gondol itt arra az oda-visszaságra, ahogyan például Greenaway is megteremti mögöttes, teres- vagy termesülő celluloid-aszimmetriáját a képein eluralgó szimmetriákból, vizuálisan persze, hiszen szószinten nem megy, miként épp jelezte azt.)
Padlástérm! Szerezz, olvasóm, akárhol egy padlástérm-et, teresülj be oda, és nézd meg ott ezt a Greenawayt! Állj ki (ülj be), hangolódj rá afféle művészetileg, és mondd a fölösleges előszöveged! (A szerző itt gondol arra a belső monológra, amely a nézőben alakulgat nézés közben, szintén fölöslegesen, a maga számára annál közérthetőbben azonban.)
Kettőezer-egy tavaszán, ha már a művészeti bevezető, meg a művészileg fölemlegetés, a padlástérm-ben emlegettem föl, hogy ’95-ben volt szerencsém fellépni, majd egy asztalnál művészetülni Joel Hubattal, Jean-Jaques Lebellel és Yoschko Scefferrel. A mozi születésének századik évfordulóját ünnepeltük a Francia Intézetben; a Magyar Filmintézet felkérésére század eleji francia némafilmeket hangosítottunk performanszilag. A fellépés előtt majd’ egy évvel kezünkben volt a film: egy-egy ötperces töredék. A Magyar Filmintézet jó előre gondoskodott arról, hogy emészthessük azt az öt percet, ami csak ránk vár száz évvel a mozi után. Azóta önző vagyok a filmekkel. Azokkal is. Az, hogy volt lehetőségem öt perc némafilmet elperformanszozni Duchamp és Artaud barátaival, akik Greenawayről fiukként és unokájukként beszélhettek, pár mindenre rávezetett. (A szerző arra gondol itt, hogy az emlékezés, mint afféle egyetlen-tudás, kiindulópontként szolgál az emlékezőnek, hogy külső-belső monológjait fölépíthesse, pontosan, szépen, ahogy a csillag...)
Kettőezer-egy tavaszára visszatérve, vajh’ minek hát az előduma, hogy ha ezt a filmet nézem, szakács vagyok és tolvaj, feleség és szerető, evés helyett szeretkezem és szeretkezés helyett eszek, szeretkezések között eszek és evések között szeretkezek. Meg minek, hogy a kutyákat szeretem ebben a Greenawayben. Minek azt, hogy az egyik kutyát, másik ebet. A dalmatát, aki ebben a sötétben a legjobban látszani fog. Ahogy a sötétben önmaga negatívja lesz. Egy fekete kutyát lát a muki fehér pöttyökkel. Meg más feketéket. Greenaway szakácsa szerint a sötét ételek kerülnek a legtöbbe. „Minden ember szeretne megszabadulni a haláltól. Az az étel, amelyik sötét, vagy fekete, az maga a halál. Lenyelik és kinevetik. Halál, most megettelek.”
(T)együk meg sötétjeinket: menj föl egy padlástérm-be, olvasóm, és élvezd, hogy Greenaway barokkja felzabálja filmbéli és valós előszövegeid! (És a szerző végre arra gondol itt, könnyű szívvel, közérthető szövegeléstől mentesen, hogy Greenaway esetleg arra gondolt ott, hogy gondolja a fene! Közben pedig a memória glóriája csendben tranzitál, vagy exitál. Sic!)
