Egy kapitalista világban, ahol a kínálatnak kell magának keresletet találnia, minden azon múlik, hogyan tudjuk eladni magunkat. A Joy legalább annyira rendezői önvallomás, mint amennyire egy női önmegvalósítás-történet – egyvalami viszont nem: jó film.
Joy már rég lemondott gyerekkori álmairól. Két gyerekkel a nyakán, lúzer ex-férjével és temperamentumos apjával a pincében, pánikbeteg anyjával a vendégszobában és betegeskedő nagymamájával az emeleten, Joy az, aki egyben tartja ezt a diszfunkcionális famíliát. Az összes energiáját és idejét felemészti ennek az ingatag dzsengatoronynak az egyensúlyozása – mint tudjuk, anyának lenni teljes munkaidős állás, hát még, ha a szüleid is úgy viselkednek mint gyerekek. De Joy nem arról álmodozott kiskorában, hogy a tervezett elavulás tönkremenő termékeinek (mint a család is) legyen a foltozója – alkotni szeretett volna, jobbat, hasznosabbat, tartósabbat. Hála azonban egy lejárt köptetőszirupnak, Joynak lázálmai lesznek, és amikor felkel, minden kitisztul számára: elkezd dolgozni egy felmosórongyon, ami forradalmasítja a házimunkát, azáltal, hogy levehető, mosható, rendkívüli felszívóképes, önkicsavaró felmosófejet használ.
David O. Russell sosem feledkezett meg a gyökereiről: függetlenfilmesből lett az álomgyári ítészek kiskedvence, ez a tematika pedig rendszeresen visszaköszön filmjeiben. A rendező karakterei mindig el akarnak adni valamit, legyen az egy kamubefektetés, mint az Amerikai botrány (American Hustle) szélhámos hőseinek ál-hitelprogramja, vagy épp egy önkicsavaró felmosórongy – hasonlóan, ahogy egy függetlenfilmesnek rendre el kell adnia termékét. Joy számára sem elég a nagyszerű formaterv (forgatókönyv): meg kell győznie családját (a színészeket), hogy érdemes segíteniük a megvalósításában, a befektetőket (a stúdiófejeket), hogy legyártsák a produktumot, a médiamogult (a kritikusokat), hogy tévés szerepléshez jusson, végezetül pedig magát a közönséget, a nézőket, hogy rendeljenek, fogyasszanak a termékéből.
A rendező itt egyszerre fogalmaz meg rendszerkritikát és erősíti meg a hitet az amerikai álomban (miszerint ha elég kitartóak vagyunk, sikerrel járhatunk). Hiába praktikus ugyanis Joy találmánya, alapvetően hibás koncepcióra épül kapitalista szempontból: senkinek nem éri meg egy olyan terméket forgalmaznia, amelyet – az ócska felmosókkal ellentétben – nem kell folyton lecserélni, mivel az csak egyszeri profitot jelent. Joy pedig tőke nélkül nem megy semmire, ahogy számos remek (film)ötlet marad az íróasztalok mélyén, mert gazdájának nem sikerül elég hangot generálnia egy kapitalista kínálatrengetegben. Ám ez mégiscsak egy sikertörténet, ahol a szegényemberből kemény munka árán gazdag lesz – így hiába skicceli fel David O. Russell a rendszer árnyoldalait, mégis továbbtáplálja az amerikai álom mítoszát. Ez a konzervatív hozzáállás csak attól lesz valamelyest előremutató, hogy ezúttal egy női karakterrel teszi mindezt, így a pozitív üzenet – miszerint a nőknek sem muszáj választania karrier és család között – mindenképp elismerendő.
A családról hasonlóan kétélűen nyilatkozik Russell. Nem az első filmje, ahol a család teherként nehezedik főhősünkre, álmai útjába állva. Ezt a tematikát meséli újra meg újra, debütfilmjétől kezdve (Spanking the Monkey), A harcoson (The Fighter) át a Joyig. De amíg a Spanking the Monkey-ban nem volt egyértelmű feloldása a konfliktusnak, A harcosban már azt üzente: hiába gördítenek extra akadályokat eléd a vérrokonok és a közeg, ahonnan jössz, ha győzni akarsz, szükséged van a segítségükre. És ahogy Mickey kibékül drogos bátyjával az említett bokszfilmben, úgy fordítja Joy is előnyére az eleinte terhet jelentő családot: kislányával megrajzolja a felmosó formatervét, apja újdonsült párkapcsolatát felhasználja tőkeszerzésre, ex-férjéhez pedig tanácsadóként fordul. A végén azonban, akárcsak Mickey-nek, egyedül kell megvívnia a csatát a ringben.
Hogy ennek ellenére miért nem működik a Joy, azt nehéz megmondani, hiszen a recept adott (ráadásul ismét életrajzi film). Talán azért, mert a főhősünk elé gördülő újabb és újabb akadályok a vége felé már – akárcsak a fel-felbukkanó szappanopera-jelenetek – unalomig húzottak, vagy, mert a film humora, ahelyett hogy támogatná a drámai szálat, inkább gyengíti annak hitelét. Mindenesetre a formát nem sikerül jó minőségű anyagokkal megtölteni, és ezúttal még egy svindler sincs, aki eladná nekünk az üres ígéreteket. Míg egy nagypályás szélhámos ugyanis a legokosabb embereket is átvághatja (lásd: az Amerikai botrány 10 Oscar-jelölése), egy teleshopos háziasszony csak a leghiszékenyebb embereket fogja megszédíteni. Aztán ki tudja, lehet, hogy a csodafelmosó az egyetlen termék a kuruzslóműsorban, amely valóban megéri árát – de én nem kockáztatnék. Bármennyire is érdekes szerzői esettanulmány a Joy, szórakoztató filmként kudarcot vall.
