Egymást rég nem látott fiatalkori jóbarátok gyűlnek össze egy estére, hogy kellemes italozás és zenehallgatás mellett idézzék fel a régi szép időket. A vidám hangulatú összejövetel nosztalgiázásába azonban beszivárognak a múlt sérelmei és csalódásai, a megfeneklett gyermekkori álmok és a jelen problémái is. Ha nem a kortárs Kubában járnánk, ez a szüzsé akár Nyikita Mihalkov Etűdök gépzongorára c. alkotásáé is lehetne. Laurent Cantet azonban legújabb filmjével, a Havannai éjszakával újraértelmezte a cselekmény-képletet és a XIX. századi Oroszország felesleges emberei helyett a modern kor megkeseredett személyiségeit vitte vászonra.
Az Arany Pálma-díjas francia direktor idei alkotását teljes egészében Kubában forgatta. A Havannai éjszaka egy középkorú baráti társaság összejövetelének eseményeit dolgozza fel, melyben egy illúzióvesztett generáció csalódásai elevenednek meg. A konfliktusok felszínre kerülésének katalizátora a tizenhat évig Spanyolországban élő barát, Amadeo hazatérése, aki elhatározza, hogy ennyi távollét után ismét otthonában, Havannában kíván letelepedni.
Erre az otthontalanságra és visszatérésre utal a film eredeti címe is, a Visszatérés Ithakába (Retour a Ithaque), mely a férfi karakterét a görög szigetvilágban hosszú évekig bolyongó Odüsszeuszéval állítja párhuzamba. A hazatérés elsőre egyikőjüknek sem könnyű: Amadeót ugyan nem a kérők által zaklatott, magára hagyott feleség, hanem az eltávolodott és a sértettség érzésével teli barátok, és a megélhetés lehetetlensége fogadja. Az összejövetel a férfi számára önmaga tisztázásának lehetőségét nyújtja a társaság előtt (hogy miért volt oly sok évig távol), ezáltal pedig egy új élet kezdetét is – akárcsak Odüsszeusznak.
A Havannai éjszaka egyik érdeme a zárt szituációs drámákhoz hasonlóan (Tizenkét dühös ember, Az öldöklés istene / Carnage) vitt szerkezet: egy percre sem hagyja el az összejövetel vonzáskörét, és az egymásnak feszülő személyiségek közt verbálisan bontja ki a konfliktusokat. A kedves beszélgetésekben (vagy épp sértett szópárbajokban) felelevenedik a középkorú generáció álmokkal teli, boldog fiatalkora, illetve az illúziók megfeneklésének következményeképpen létrejövő jelenkori megkeseredettség. Ebben a társaságban senki sem boldog: sem a tizenhat évig külföldön karriert építő, ám elmagányosodott Amadeo; sem az álmai szakmáját vivő, ám nehezen megélő, gyermekei által magára hagyott orvosnő; sem a tehetsége és a tervei feladásának árán jólétet birtokló Eddy. Cantet filmje tehát nem mond konkrét kiinduló okot a megkeseredettségre: nem az egzisztenciális biztonság, a hit, vagy az álmok beteljesülésnek hiánya tehető felelőssé a boldogtalanságért. Talán a maga módján minden boldog ember az – csak hogy Tolsztojt gondolatát idézzük, kicsit átalakítva.
A fiatalkor idealizált világán nosztalgiázó társaság mostani elidegenedettségébe a Havannai éjszaka a múlt által terhelt kortárs társadalmi viszonyokat is belejátssza. Napjaink Kubájában kísértetiesen olyan problémák kerülnek felszínre, mint amilyenek a poszt-szocialista keleti blokk országait – és így a volt „legvidámabb barakként” Magyarországot is – érintik. A fiatalok megélhetés hiányában való külföldre távozása, a kapcsolathálótól és ideológiai hozzáállástól függő anyagi biztonság, vagy a szocializmus olyan, máig kísértő szellemei, mint a besúgórendszer vagy az ideológiai szempontból nem elfogadható alkotók ellehetetlenítése egy kelet-európai néző számára sem távoli problémák. Ez utóbbi szempontból a Havannai éjszaka legtragikusabb figurája a három művész: a rendszer elől elmenekülő, külföldön azonban alkotásra képtelen Amadeo, a Havannában maradt, lázadó, ám fiatalkorától kezdve mellőzött festő, Rafa; és a művészetét végleg feladó, a hatalomnak behódoló Eddy. Hármójuk életútja különböző modelleket mutat fel, alkotói megkeseredettségük talán a többiek egzisztenciális válságán is túlmutat, mert a rendszer áldozataiként önfeladásra is kénytelenek voltak. Vagy, ahogy a film fogalmaz: „kurvákká kellett válniuk”.
Bár a Havannai éjszakának tagadhatatlan érdeme a kubai szocializmus maradványaként megjelenő kortárs társadalmi gondok megszólaltatása az általános elidegenedés mellett, Laurent Cantet filmje némiképp a túlzás hibájába esik. A számtalan probléma felfestése ugyan az emberi élet összefüggő konfliktusrendszerének bonyolultságát hangsúlyozza, de ez – az egy-egy témában való elmélyülés hiányában – a filmen megjelenítve túlságosan felszínesnek hat. A végső konfliktus megszólaltatása például kifejezetten felesleges, noha tagadhatatlanul ad egy feloldozó befejezést a történetnek, így a néző is egy új kezdet reményével állhat fel a moziszékből.
