Xavier Dolan a visszatérő színészeit ezúttal nemzetközi sztárokra cserélte, de még ők se tudják megmenteni ezt a színpadi drámából adaptált monoton, élettelen alkotást. A kanadai rendező legújabb (és egyben eddigi legrosszabb) filmje minden téren csődöt mond.
Amikor Dolan-filmről olvasunk kritikát, mérget vehetünk rá, hogy klisészerűen el fog hangozni egy ponton a „kanadai csodagyerek” becenév a rendező jelenlegi életkorának és filmjei számának társaságában. Pedig lassan felnő, és lassan már nem lehet korára fogni rendezései éretlenségét, kiforratlanságát és azt a túltengő pátoszt, ami egy rebellis fiatalban fortyog. Dolan immáron 27 éves (és már hatodik nagyjátékfilmjén van túl), de alkotásai mit sem változtak, mióta 20 éves korában először debütált a Megöltem anyámattal (J'ai tué ma mere). Nemcsak tematikailag nagy az átfedés művei között, de temperamentumukban, műfajukban, stílusukban is tagadhatatlanul „dolaniek” – egyedül a minőségük hullámzó. A kanadai eddigi legjobb filmje után (Mommy) ezúttal eddigi leggyengébb próbálkozásával jelentkezett, és kapott természetesen rögtön Cannes-ban zsűri nagydíjat Nemes Jeleséktől (egy évvel azelőtt még fordított felállásban, zsűritagként ő díjazhatta a Saul fiát).
Dolannél nagyjából két tematika van, ami újra és újra előjön: a diszfunkcionális család és a másság, mely két téma gyakran egyszerre van jelen, egymást erősítve, vagy egymásból fakadóan. Legújabb alkotása, az Ez csak a világ vége középpontjában is egy törött család áll, vagy még inkább a családból kiszakadt fiúgyerek (lásd: Megöltem anyámat és az azt parafrazáló Mommy ödipális konfliktusait). Dolan ezúttal egy francia színpadi drámát adaptál, mely egy fiatal férfiről szól, aki hosszú évek után hazautazik, hogy bejelentse: haldoklik. Mindebből a filmben annyi jelenik meg, hogy Louis, a főhős megérkezik, egy meglehetősen lapos fogadtatás után egyesével elbeszélget a család tagjaival, majd a fináléra újra összeáll a família, hogy egy végső nagy veszekedésbe torkolljon az egész (a teli torokból való ordibálás Dolan talán leg szemet-, vagy még inkább dobhártyát szúróbb szerzői jegye).
A filmmel számos probléma van: egyrészről a színpadi gyökerek tagadhatatlanul rávésték a bélyeget az egészre, az Ez csak a világ vége ugyanis – akár egy kamaradráma – kevés helyszínen játszódik és még kevesebb akcióval szolgál, ellenben elnyújtott, beszélgetős jelenetekből nem szenved hiányt. A gond csak az, hogy a párbeszédek maguk egyáltalán nem érdekfeszítőek. Hiába merít Dolan Hitchcock receptkönyvéből és helyez el egy ketyegő bombát az asztal alatt (a fiú halálos betegségét), hogy majd az feszültséget csempésszen a banális dialógusokba – 97 percnyi ketyegés után erősen elgondolkozik a néző, hogy lehet, hogy ez a robbanószerkezet végleg besült. A karakterek ugyanis szimplán érdektelenek és egydimenzionálisak, érzelmeik pedig műk, és még az A-listás franciaajkú szereplőgárda se tud életet csiholni beléjük. (Nehéz eldönteni melyik színészt a legfájdalmasabb nézni: Marion Cotillardot a bárgyú feleség szerepében, Vincent Casselt az irreálisan rosszindulatú báty szerepében, vagy a főhőst alakító Gaspard Ullielt, aki búval bélelt képpel, ellenállást nem tanúsítva tűr végig mindent – és akkor Léa Seydoux-t még nem említettem).
De nemcsak a karakterek és az érzelmek nincsenek a helyén, a Cannes-i zsűri indoklásában dicsért gondosan megkomponált látványvilág is messze van a szemet gyönyörködtetőtől. Dolan talán a teátralitás csökkentése érdekében, de ezúttal extrém mennyiségű közelivel dolgozik, a megalapozó totálokat minimálisra redukálva. Ettől gyakorlatilag szétesnek a terek, és noha a választott stílus így ügyes vizuális reprezentációja lesz a család széttöredezettségének, illetve a szereplők közötti szakadékoknak, a kanadai ezáltal majdhogynem fejekre limitálja a mise-en-scène-t, az arcokon megjelenő érzelmi egysíkúság azonban nem annyira köti le tekintetünket. (Az ehhez társuló álomszerű színvilág is inkább arra jó, hogy még jobban elaltassa a nézőt). Amikor pedig megjelenik valami érdekes a mise-en-scène-ben, az egyszerűen kiugrik a filmből: mint pl. a zavaros flashback-jelenetek, vagy az erőszakos szimbólumok. (Dolan már korábban is megmutatta, hogy nem annyira ért a finom szimbolikához, elég csak olyan jelenetekre gondolni, mint az Így is, úgy is Laurence-ben [Laurence Anyways] a női főhősre zúduló vízáradat; de messze e film madara a legizzadságszagúbb képi metaforája).
Dolannek volt már olyan filmje, ahol a stílus egyszerűen megölte a tartalmat (Tom a farmon, Képzelt szerelmek / Les amours imaginaires), de olyan alkotása is, ahol a szubsztancia túl erős volt, hogy stiláris gyengeségek tönkretegyék a végeredményt (Így is, úgy is Laurence), egyszer pedig sikerült eltalálnia mindkettőt (Mommy). Az Ez csak a világ vége ellenben dupla mellélövés: egy üres, felszínes melodráma, ahol még maga a felszín se izgalmas. Hiába pipálja ki egytől egyig a műfaji komponenseket (kiszolgáltatott, passzív, főhős; cselekményt uraló patetikus hangnem és érzelemexplicitás; túlzások és szubjektivitás; hangsúlyos zenehasználat), ahhoz, hogy egy melodráma működjön, teljes nézői azonosulás kell. Dolan ehelyett hasonlóan dobál fel dolgokat egy vászonra, mint a Megöltem anyámat szereplői, amikor a film egyik jelenetben egy Jackson Pollock-festményt imitálnak – de bármennyi kritika is érje a modern művészetet, véletlenszerű festékpacákból nem lesz önmagában műalkotás.
