Hosszú idő után újra benépesítik az ezüstvásznat Alexandre Dumas halhatatlan regényhősei. A három testőr: D’Artagnan egy monumentális, két fejezetre bontott nagyjátékfilm első felvonása, mely ugyan nem forradalmasítja a jól ismert történetet, két órán keresztül nívós szórakozásban részesít.
Asterix és Obelix aktuális kalandja a filmsorozat korábbi részeivel ellentétben már nem az eredeti képregényeket veszi alapul, így a híres gall karaktereket ezúttal kizárólag a hollywoodi sablonminták terelgetik. A kulturális sokkal is felérő új történet készítői minden bizonnyal a magas nemzetközi bevételek reményében határozhatták meg alkotásuk új arculatát. De a készítőkből áradó minden lelkesedés és (anyagi) ambíció ellenére A középső birodalom a sorozat klasszikusa helyett csak lelketlen szuperprodukcióvá válik.
A címéből kiindulva elvileg a barátságról szól, ráadásul még mese is a Mese a barátságról, a valóságban azonban nemcsak hogy nem mese, de még csak nem is szól semmiről, a barátságról aztán végképp nem. De hogy Vincent Cassel és Bérénice Bejo mit keresnek itt...?
Most már viszonylag kevés van a mozik újranyitásáig, valahogyan kibírjuk. Addig is ajánlunk (vagy nem) négy friss sorozatot (vagy régebbi sorozat friss évadát) a lehető legkülönbözőbb műfajokban, minőségben és lendülettel.
William Eubank harmadik nagyjátkfilmje szinte alig tér el a rendező-operatőr korábbi munkásságától. Az űr-sci-fik rajongója ezúttal a víz alá helyezi ugyanazokat a régen bejáratott elemeket, amelyek együgyűen tükrözik az ember tehetetlenségét és a hatalomvágy kritikáját egy ízléstelenül összeollózott pastiche-ban. Brian Duffield és Adam Cozad forgatókönyve a látványra és olcsó ijesztésekre hajt, de legalább felsorolja a műfaj ismertetőjegyeit, amelyeknek rosszul alkalmazva is megvan egyfajta B-filmes varázsa.
Xavier Dolan a visszatérő színészeit ezúttal nemzetközi sztárokra cserélte, de még ők se tudják megmenteni ezt a színpadi drámából adaptált monoton, élettelen alkotást. A kanadai rendező legújabb (és egyben eddigi legrosszabb) filmje minden téren csődöt mond.
Megtévesztés, váratlan fordulatok halmozása és a nézői tudattal való folyamatos játék jellemzi Danny Boyle legújabb, Transz című filmjét, mely az utolsó pillanatig újra meg újra elgáncsol, szinte (ahogyan ezt a tendenciózus cím is jelzi) transzba kényszerít, olyannyira, hogy megbillenti az ösztöneinkbe, saját józan gondolkodásunkba vetett hitünket.
