Mit lehet tenni, ha vannak, akik ballábbal születnek a világra? Szülei súlyos balesetét követően Marion Cotillard kénytelen újra találkozni évtizedek óta gyűlölt öccsével Arnaud Desplechin testvéri viszályról szóló tanulmányában.
Lassan úgy tűnik, Arnaud Desplechin filmjeinek bérelt helye van a Cannes-i Filmfesztivál főkategóriájában, csupán egy telet kellett kivárnia, hogy a Tromperie (Megtévesztés) után a Frère et soeur (Fivér és nővér) is itt debütálhasson. A franciák közkedvelt rendezőjének kijáró megelőlegezett bizalom ellenére azonban – az utóbbi jópár munkájához hasonlóan – ez a film is csalódást okoz, legalábbis nem hoz egyöntetű áttörést.
A Desplechinre jellemző kissé melodramatikus konfliktusok és a múlttal való szembenézésre kényszerítő találkozások narratív motívumai ezúttal egy testvérpár viszályának történetében térnek vissza. Az egyes szereplők és a zűrős családi terhek ismerősek lehetnek a rendező népszerű 2008-as Un conte de Noël (Karácsonyi mese) című filmjéből, a diszfunkcionális kapcsolatok dinamikáit variálva hasznosítja újra a Vuillard család meséjét. A két filmet Melvil Poupaud alakítása is összekapcsolja, aki ebben az esetben a nővérével megbékélni nem bíró Louist játsza. S hozzá hasonlóan a női főszerepre is visszatérőt választottak: Marion Cotillard utoljára a Les fantômes d'Ismaël (Iszmaél szellemei) című 2017-es filmben dolgozott együtt a rendezővel.
A testvérek között levő kibékíthetetlen gyűlölet két narratív középpontra osztja a filmet, amelyek csak kivételes esetben találkozhatnak. Ilyen kivételes pillanat a film első pár perce, amelyben az öccsét már évek óta elkerülő Alice megjelenik Louis elhunyt hatéves kisfiának virrasztásán, a küszöböt azonban kénytelen átlépni, így öccse a folyosón esik neki és nevezi szörnyetegnek. Ez a kezdőjelenet a konfliktus forrásának ismerete nélkül is pontosan körvonalazza a közöttük lévő szélsőséges viszonyt, és azzonnal megalapozza az ellentétes nézőpontok közötti váltakozás szükségességét. (A film ezután mintha ezt a nagyon hatásos prológust akarná motiválni, egy visszafelé tartó építkezésben keresi arra a választ, hogy hogyan juthattak erre a pontra.)
A rendező az általa kedvelt többi téma körüljárására is alkalmassá teszi a testvérpárt, a toxikus rivalizálás mellett a valóság és művészet kapcsolatát is vizsgálja a szereplőkben. Louis a család intim titkaiból merítkező kiégett író, Alice a neurózis határára sodródott ünnepelt színésznő, aki éppen James Joyce A holtak című darabjának előadása közben értesül arról, hogy szülei súlyos baleset miatt nem értek el a premierre. A játszott szerep és az életszerep így többszörösen egymásra csúszik és összekeveredik. A látványos és egyre feszültebb véletlenek sorára épített baleset következtében anyjuk kómába kerül, és apjuk állapota is kritikus lesz. Így öt évvel a kezdőjelenet után a közben az isten háta mögötti hegyvidékre vonult Louis-nak vissza kell térnie, az Alice-szal való újabb találkozás lehetőségeit megteremtve. Az egymás elkerülésének koreográfiája organikusan fejlődik a szemünk előtt, miközben a két testvérnek és tehetetlen öccsüknek, Fidéle-nek az elmúlás keserűségével is meg kell birkóznia.
A főszereplők közötti szakadék kettévágja a film perspektíváját, de az elbeszélő szerkezet nem csak emiatt az oda-vissza ugrálás miatt érdekes. Az egymást követő jeleneteket bár szervesen összefogja a szülők balesetének lineáris történetszála, ezek nem konvencionálisan építkeznek, a nézőpontok mellett különböző helyszínek és idősíkok között váltakoznak. Az emlékköröket bejáró visszapillantások közben a szereplők olykor szabadon a kamerába nézve mondják el gondolataikat (a hasonló reflexív megoldások ugyancsak jellemzőek Desplechinre), olyan traumafeldolgozó feladatot kölcsönözve az elbeszélés struktúrájának, amiben a flashbackek nem kifulladt dramaturgiai húzások, hanem a múltba való szabad átjárás lehetőségét teremtik meg. A film az Alice-ért oly nagyon rajongó román bevándorlólányhoz (Cosmina Stratan) hasonló „meghallgató féllé” válik. A narrációból kilépő vallomások, az egy adott pillanatban gravitációtól is megfosztott abszurd jelen, az emlékekkel való párbeszéd komplex halmaza egyfajta stilizáltságot is kap (a múltat például csak Cotillard felkötött hajviselete miatt tudjuk felismreni).
Ebben a labirintusban azonban maguk az alkotók is eltévednek. A sajátos szerkezet nem lel tartalmi megalapozottságra, könnyen öncélú formalitássá válik. A film frissítően antididaktikus, csakhogy egy idő után arra kezdünk gyanakodni, hogy azért nem jövünk rá információkra, mert ezek egyáltalán nincsenek ott, nem húzódnak meg a részletekben, hiányoznak a forgatókönyv szövetéből. Nem a testvérek érthetetlen viszonyulásának bizonytalan forrása a probléma – az egymás iránti érzéseik annyira irracionálisak, hogy valószínűleg ők sem tudják megmagyarázni –, de annyira zavaros és motiválatlan marad minden gesztus, hogy a film már nehezen védekezhet ezzel az irracionalitással. A film elfordul a pszichoanalitikus vizsgálattól, csak helyette nem talál más fókuszálási pontot, olyan távolságot tart a történettől, aminek következtében – az elbeszélés kiszámíthatatlanságának ellenére – nem sikerül érdekesnek maradnia.
Sajnálatos módon a testvérek körül oszcilláló mellékszereplők is elvesznek, pedig a nézőpontok közötti közvetítést biztosíthatnák. Így gyakran nehezen megfejthető a már említett román bevándorlólánynak vagy Louis feleségének (egy pompás Golshifteh Farahani-alakítás) szerepe; Alice fia (Max Baissette de Malglaive) pedig ugyancsak sokáig meghatározhatatlan ebben a történetben. A harmadik testvér, Fidéle (Benjamin Siksou) szerepére is kis hangsúly kerül, aki bár tehetetlennek látszik idősebb testvérei kapcsolatának rendezésében, ugyanúgy asszisztál a szegregálásban, mint Alice és Louis egész környezete. Cotillard és Poupaud a forgatókönyvnek köszönhetően domináns szereplői a filmnek, többnyire kiváló és tapasztalt alakításaik viszont néhol idegenül élénkek ebben a stilizált univerzumban.
Desplechin egyszerre képes üdítő elbeszélési struktúrára találni, és nem elfelejteni a francia hagyományokat (egy adott pillanatban például Alice egy Godard-t idéző beállításban áll meg egy plakátokkal teli fal előtt), nem találja meg azonban a történethez szükséges nézőpontot és mélységet, így tanulmánya kopár, száraz marad. A Frère et soeur bár valószínűleg nagyobb sikert arat a hazai közönségnél, már csak újszerű szerkezete miatt is figyelemre érdemes.
