Francia kedvencek gyenge nyitófilmben és a vörös szőnyegen – elkezdődött a 70. cannes-i filmfesztivál. Akárcsak tavaly, most is gyakran fogunk „csiripelni” az eseményekről, filmekről, olykor talán a kedvenc sztárjaink ruhájáról is.
2017.05.28., 00:00 – Kis cannes-i díjértékelő
Ahogy a megnyitónak, úgy a záróünnepségnek is az olasz származású modellből lett színésznő, Monica Bellucci volt a háziasszonya vasárnap este, ahol gazdára találtak a fesztivál díjai. A zsűri elnöke Pedro Almodóvar spanyol rendező volt, tagjai pedig: Will Smith, Jessica Chastain, Paolo Sorrentino, Park Chan-wook, Agnès Jaoui, Fan Bingbing, Gabriel Yared és Maren Ade voltak. Számomra meglepetés volt az Arany Pálma, mert idén, a korábbiakkal ellentétben nem volt olyan film, ami egyértelműen és magasan kiemelkedett volna a mezőnyből, így aztán tényleg többesélyes volt a dolog.
A kritikusok többsége, beleértve magamat is, Robin Campillo 120 Battements Par Minute című francia drámáját várta a díjra, helyette azonban Ruben Östlund svéd rendező The Square című, a kortárs művészetre reflektáló szatírája kapta az idei Arany Pálmát. Valóban eredeti a svéd rendező filmje, de nekem nem állt olyan szépen össze, mint előző filmje, a Lavina (2014). Campillo 90-es években játszódó, AIDS-fertőzött fiatal aktivistákról szóló filmje a második legfontosabb díjat, a zsűri nagydíját, azaz Grand Prix-t kapta, amit a közönség párperces állótapssal jutalmazott. Ez a film kapta előző nap a FIPRESCI, azaz a nemzetközi kritikusok díját is. A zsűri díját kapta az orosz Andrej Zvjagincsev Nelyubov (Loveless) című családi drámája, amit szintén sokan tartottak esélyesnek a fesztivál fődíjára. Sofia Coppola The Beguiled (Csábítás) című filmje inkább mozisikernek ígérkezett, ezért némileg meglepetés volt, hogy ez kapta a legjobb rendezés díját. 1961-ben részesült először női alkotó a legjobb rendezés díjában. Akkor Julija Solncseva vihette haza a díjat a Lángoló évekért, aki után Sofia Coppola a második rendezőnő Cannes történetében, akit a legjobb rendező díjára érdemesnek tartott a zsűri.
A 70. évforduló alkalmából különdíjat adott ki a zsűri, amit Nicole Kidman vehetett át, aki idén két versenyfilmben, a Jorgosz Lanthimosz rendezte, The Killing of a Sacred Deerben és Sofia Coppola már említett kosztümös alkotásában bűvölte el a közönséget és a zsűrit. Nem számít bevett gyakorlatnak, de előfordult már többször is, hogy megosztott díjat adott ki a zsűri. Idén a legjobb forgatókönyv díját Jorgosz Lanthimosz és Lynne Ramsay ex-aequo kapták, bár nekem mindkettőjük esetében inkább a rendezés volt figyelemreméltó. Ramsay elismerésének nagyon örültem, mert a You Were Never Really Here című filmje olyan erős alkotás, amilyet az 1999-ben bemutatott Patkányfogó óta nem láttunk tőle. Az idei mezőnyben kétségtelenül Diane Kruger (Aus dem Nichts / In the Fade, r. Fatih Akin), és Joaquin Phoenix (You Were Never Really Here) voltak a legjobbak. Teljesen megérdemelten kapták a legjobb női és férfi alakításának díját.
Csalódás lehet számunkra, hogy Mundruczó Kornél és a Jupiter holdja ezúttal díj nélkül távozott a Croisette-ről. A zsűri számára rendezett ajtótájékoztatón Will Smith elárulta, hogy neki ez volt a személyes kedvence a mezőnyből, de „szívás a demokrácia” – mondta az amerikai színész, akivel majdnem mindennap találkoztam, mivel a díszbemutatók helyett, sokszor a sajtó számára rendezett vetítésen nézte a versenyfilmeket. Az viszont biztos, hogy a Jupiter holdja nem marad következmények nélkül, hiszen nem volt olyan külföldi filmes szaklap, amelyik ne azt a következtetést vonta volna le a film láttán, hogy Mundruczónak és operatőrének, Rév Marcellnek Hollywoodban a helye.
A svéd Ruben Östlund The Square (A négyzet) című alkotása nyerte el az Arany Pálmát a 70. Cannes-i Fesztiválon. A Jupiter holdja és az Out nem kapott díjat.
2017.05.28., 15:17 – Díjlatolgatós
Fotelben ülve írom utolsó tudósításaim egyikét a wifi caféban miközben a versenyfilmek photocallját és a hozzájuk kapcsolódó rövid televíziós interjúk ismétlését látni a helyiségben elhelyezett hatalmas tévéken. Mindennek csak azért van hírérétéke, mert az előző napokban szinte mozdulni sem lehetett még itt, örültem, ha találtam egy sarkot, ahol le tudtam telepedni a földre. A sajtósok többsége már hazautazott vagy éppen a versenyfilmek reprízvetítésén ül, de vannak, akik ilyenkor vásárolnak vagy a strandon élvezik a gyönyörű napsütést és meleg időt. Cannes utcái is csendesek, még nyoma nincs annak, hogy pár órán belül kezdetét veszi a 70. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál zárógálája és kiderül, hogy ki is kapja idén az Arany Pálmát.
Visszagondolva az Un certain regard zsűri döntéseire, azok sokkal átgondoltabbnak bizonyultak, mint Uma Thurman zsűrielnöknek az alkalomra választott szerelése. Hogy a Pedro Almodóvar vezette zsűri milyen döntéseket hoz, hamarosan kiderül. A FIPRESCI-díj viszont már biztos, Robin Campillo 120 Battements par minute (120 BPM) című filmje nyerte, ami az ide Arany Pálma legnagyobb esélyesének tűnik a nemzetközi kritikusok véleménye és az én véleményem szerint is. Campillo filmje mellett a másik kedvencem a mezőnyből Andrej Zvjagincsev Nelyubov (Loveless) című alkotása. Bármelyikük is nyerne, megérdemelt lenne. Az idei mezőnyből tetszett Lynne Ramsay You Were Never Really Here című filmje, de remekre sikerült Hong Sangsoo Geu-hu (The Day After) című minimalista drámája, Naomi Kawase Hikari (Radiance) című filmje, vagy Josh és Benny Safdie Good Time-ja, de természetesen szurkol ilyenkor az ember Mundrczó Kornél Jupiter holdjának is. Sajnos Bong Joon Ho Okjája valószínűleg amiatt, hogy Netflix-film nem kap díjat, holott megérdemelné az elismerést.
2017.05.27., 22:01 – Az új Polanski: kiszámítható, de élvezhető
Az utolsó előtti napra már nem jutott versenyfilm, ezért reggel Roman Polanski D’après une histoire vraie (Based on a True Story) című thrillerét láthattuk. Polanski Olivier Assayas közreműködésével írta a forgatókönyvet Delphine de Vigan regényéből. A film hősnője egy sikeres középkorú írónő (Emmanuelle Seigner), aki legutóbbi bestsellere után egyre inkább belefáradt az ünneplésbe, az autogramkérők kígyózó sorába, és úgy érzi rátelepedett az írói blokk. Ekkor találkozik egy titokzatos nővel, a ghost writer Elle-el (Eva Green), aki barátságot és segítséget ajánl az írónőnek, aminek aztán nagy ára lesz. Meglehetősen kiszámítható, mégis élvezhető film a D’après une histoire vraie, ami kiváló szórakozás volt a sajtó megfáradt és megfogyatkozott számú képviselőinek. A film hivatalos fotózásán pedig a fotósok megörökíthették, ahogy Polanski felesége és állandó színésznője, Emmanuelle Seigner lesmárolja a meglepett Eva Greent.
Szombat este adta át Uma Thurman és az általa vezetett zsűri (Mohamed Diab, Reda Kateb és Joachim Lafosse) az Un certain regard díjait. A fesztivál legelején láttam, és már akkor meg is írtam, hogy milyen erős versenyző a Lerd (A Man of Integrity) című, Mohammad Rasoulof által rendezett iráni film. Úgy tűnik, hogy később sem sikerült ezt felülmúlni, mert a film megkapta az Un certain regard fődíját. Mathieu Amalric Barbarája volt a szekció nyitófilmje, ami engem nem fogott meg igazán, de a zsűri mégis díjazta, ahogy a mexikói Michel Franco alkotását, a Las hijas de Abrilt (April’s Daughters) is. Színészi alakítások közül Jasmine Trinca, olasz színésznőnek, a Fortunata című olasz film (r. Sergio Castellitto) címszerepében nyújtott alakítását díjazta, aki köszönőbeszédében az életében két legfontosabb szerepet betöltő nőnek, az édesanyjának és a kislányának mondott köszönetet. A szekció rendezői díját az indián őslakosokról szóló Wind River rendezője, Taylor Sheridan kapta. Sheridan nem tudott ott lenni, hogy átvegye az elismerést, így a film producere, Harvey Weinstein képviselte, aki felolvasta a rendező köszönőbeszédét, amely egyben tiltakozás is volt az Egyesült Államok jelen politikai vezetése ellen, amely Barack Obama volt elnökkel ellentétben nem támogatja az amerikai őslakosok ügyét. A rendező és a producer számára azért is volt fontos a győzelem, mert szerintük ez a film, és ez az elismerés beindítja a gyújtózsinórt és elindítja a harcot, ami változást hozhat az indián őslakosok helyzetében.
2017.05.27., 11:28 – Hol maradnak a markáns férfialakítások?
Eleinte nem voltam túlságosan elragadtatva a versenyfilmektől, de a végére egészen beleerősített a fesztivál, az utolsó Arany Pálma-jelölt pedig ütött, de rendesen. Lynne Ramsay korábbi filmjeit épp a Filmtett számára írt, skót filmekről szóló összefoglaló kapcsán néztem újra, ami kifejezetten hasznosnak bizonyult a tegnapi, You Were Never Really Here című alkotásához. A film egy bérgyilkosról (Joaquin Phoenix) szól, aki megjárta a háborút, és megélte a még mélyebb nyomot hagyó, a legtöbb testi és lelki sérülést okozó poklot, a gyerekkort egy kegyetlen apa terrorjában. Joe-nak már csak az anyja maradt, akivel közösen élték át a rettegést és bántalmazást. A film első egyharmada erős Taxisofőr-utóérzésnek tűnt, de ahogy a töredékes emlékképekből kibontakozik ez a családi háttér, valamint az anya és fia között ennek hatására kialakuló mély kötelék, az egész egyénibb színezetet kap, és sokkal inkább felfedezhető benne a Patkányfogó (Ratcatcher, 1999). Természetesen a múlt csak a háttér, a rejtett motivációk megértésére szolgál, a jelenben ugyanis Joe-t bízzák meg azzal, hogy kiszabadítsa egy politikus kiskorú lányát, akit elraboltak és prostitúcióra kényszerítettek. A You Were Never Really Here zenehasználata külön esszét érdemelne, ahogy a gyerekeket körülvevő bántalmazó légkör hatásáról is sokat lehetne írni. Ami viszont ezt a kegyetlen történetet leginkább átélhetővé teszi, az Joaquin Phoenix alakítása. Éppen tegnap beszélgettünk az egyik kollégával, hogy idén még nem láttunk igazán markáns férfialakítást. Nos, az utolsó versenyfilmben végre ezt is megkaptuk.
2017.05.26., 15:30 – Nem tetszett az új Ozon-film
Még Lynne Ramsay és a You Were Never Really Here van hátra, és vége a versenynek. 19 versenyfilm és több-kevesebb csalódás jutott a 70. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválra. Tisztában vagyok azzal, hogy kisebbségben vagyok, de nekem nem tetszett François Ozon L’amant double című filmje. Az explicit szex, body horror és humor keveredik benne, de ezt David Cronenberg már évtizedekkel ezelőtt megcsinálta, nem is egyszer és ráadásul sokkal eredetibb módon. Marine Vacth gyönyörű, és az ő szépsége el is viszi a filmet, Jérémie Renier viszont fájdalmasan eszköztelen, pedig a jó doktor/rossz doktor kettős szerepe, ahogy azt Cronenberg Két test, egy lélek (1988) című filmjében láthattuk, nagyon hálás szerep tud lenni. Renier alakítása viszont messze van Jeremy Irons karakterformálásától.
A végére azért alakult a kezdetben elég gyengének induló verseny. Az ukrán Szergej Loznitsa Krotkaya (A Gentle Creature) című filmje kicsit túl hosszú, és végtelenül lehangoló, de mindenképp figyelemre méltó alkotás. Egy nőről szól, akinek a férjét ismeretlen okokból egy távoli börtönbe szállítottak. A nő felkerekedik, hogy megkeresse a férfit, és személyesen adja át azt a szerény, ruhaneműből, fogkrémből és konzervekből álló csomagot, amit korábban postán akart neki elküldeni. Se a nőnek, se a falunak, ahol a börtön van, nincs neve. Loznitsa, aki már a 2010-es Schastye Moyo (My Joy) című filmjében is a hatalmukkal visszaélő emberekről és a nekik való kiszolgáltatottságról beszélt, most is a volt Szovjetunió területén uralkodó, gyakorta a legsötétebb sztálini időket idéző viszonyok ábrázolásával foglalkozik. Sokakat megosztott a film, főleg azért, mert az utolsó egyharmada egy szürreális álom, ami tökéletesen mutatja az egész rendszer abszurditását. Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy a feleséget alakító Vasilina Makovtseva az idei fesztivál egyik legemlékezetesebb női alakítását nyújtja.
Első filmjével került az Un certain regard versenyprogramba a kassai Kristóf György, az Out pedig a filmtörténet legjobb pillanataira elmlékeztet, Otar Josszeliani vagy Aki Kaurismäki mesterműveit idézi. (Mihai Fulger)
2017.05.26., 11:00 – Cannes-ban fontos a sajtó
Akkor is, ha az elmúlt 70 esztendőben sok botrányt kavart és nem feltétlenül ír mindig hízelgő dolgokat a fesztiválról – hangoztatta Thierry Fremaux művészeti igazgató a nemzetközi sajtó számára, a Carlton Hotel Grand Salonjában rendezett díszvacsorán. Idén, úgy tűnik, hogy minden korábbinál jobban a kedvünkben akar járni a fesztivál. Ennek ellenére sokan panaszkodnak a nem egyszer jelentős csúszásokkal kezdődő vetítésekre, az örökké akadozó internetkapcsolatra és az egyre több akkreditált újságíró számára igencsak szűkös wifi caféra és sajtószobára, valamint a palotába vagy a vetítésekre való bejutás lassúságára.
A fesztivállal ellentétben a versenyfilmek nem kényeztettek el igazán. Bár sokan jósolták, hogy minden idők legerősebb versenye lesz az idei, a filmek közül eddig elég sok maradt el a várakozástól. Megosztó, de ugyanakkor letaglózó Szergej Loznitsa Krotkaya (A Gentle Creature) című filmje, amiben egy kétségbeesett nő (Vasilina Makovtseva) próbál bejutni egy távoli orosz börtönben ismeretlen okból raboskodó férjéhez, ám a bürokrácia és a helyi „törvények” megakadályozzák ezt. Benny és Josh Safdie filmje, a Good Time első óráját láttam csak, annak alapján viszont egy remekül kivitelezett, feszített tempójú dráma egy bankrabló testvérpárról, egyikük egy szellemi fogyatékos férfi. Szerencsére vasárnap a díjkiosztó előtt minden versenyfilmet levetítenek még egyszer, így lesz alkalmam pótolni a Good Time-ot és a bombariadó miatt kimaradt Michel Hazanavicius-filmet, a Le Redoubtable -ot, amiről már nagyon sok jót hallottam.
2017.05.25., 17:00 – Itt nézni vagy nem nézni, avagy a nagy cannes-i Twin Peaks-dilemma
Érdemes-e még pár napot ráhúzni, nem olvasni kritikát, nem követni a Facebookon a Twin Peaks-reakciókat? Azért ez itt nem kis dilemma, különösen, mert két epizód egyenlő egy olyan játékfilmmel, ami esetleg csak jóval később, vagy talán soha nem jut el a hazai mozikba. Érdemes-e hát várni és beállni a sorba, hogy napokkal a tévépremier után láthassam azt, amiről vasárnap óta mindenki izgatottan posztol. Kivártam, végtére is, ha 25 évet vártam, akkor már ez az egy-két nap nem számít, és így legalább az első két epizód moziélmény volt, ami minden várakozást felülmúlt. A látottakat még emésztenem kell, a hangulat viszont újra a régi, bár nem volt rám olyan hatással, mint 25 évvel ezelőtt, amikor szabályos rettegést váltott ki belőlem már a zenéje is, Bob pedig még évekig kísértett. Érdekes lett volna a díszvetítést látni, de ehelyett be kell érnem azzal, hogy a kivetítőn nézem, ahogy Lynch és stábja bevonul a vörös szőnyegen.
A másik nagy dilemma, hogy érdemes-e hat óra értékes cannes-i időt egy másik sorozattal tölteni. A napokban láttam Jane Campion és Ariel Kleiman Top of the Lake: China Girl című sorozatának első két epizódját. A sztori is érdekes, de a színészi alakítások még sokkalta inkább rabul ejtettek. Nicole Kidman, Elisabeth Moss és Gwendoline Christie miatt pár nap múlva ismét be fogok ülni rá, hogy ezúttal végignézzem a teljes első évadot.
2017.05.24, 23:00 – Egy jobban sikerült mesterkurzus: Alfonso Cuarón
A Clint Eastwood mesterkurzus eléggé kiábrándítóra sikerült, de szerencsére Alfonso Cuarónnal már a neves francia kritikus, Michel Ciment beszélgetett, ami miatt megérte újfent beülni egy mesterkurzusra. A mai esemény külön érdekessége volt, hogy a közepe táján besétált Guillermo del Toro, aki pályakezdő kora óta barátja Cuarónnak, és innentől fogva hármójuk beszélgetése szórakoztatta a közönséget. Ciment sorra vette a mexikói filmrendező nagyjátékfilmeit, mindegyikből bemutatva egy-egy kb. négy-öt perces részletet. Mint kiderült, Cuarón nem szerette a Szép reményeket (1998), nem is igazán tartotta magáénak, elsősorban azért, mert nem ő írta, másodsorban pedig mexikóiként nem ismerte sem Dickens, sem a New Yorkban élő felső tízezer világát. Ugyanígy idegen volt számára a Harry Potter univerzuma is, amire pedig maga az írónő, J. K. Rowling szemelte ki őt, mert tetszett neki Cuarón 1995-ös, A kis hercegnő című filmje, de a végső lökést Guillermo del Toro adta meg neki, hogy elvállalja a Harry Potter és az azkabani fogoly adaptációját.
2017.05.24, 12:00 – Remek lett az új Sofia Coppola-film
Egyenesen elbűvölő Sofia Coppola 35mm-es filmre forgatott The Beguiled című Thomas P. Cullinan-adaptációja, amiből Don Siegel rendezett először játékfilmet 1971-ben. Utóbbi a magyar fordításban A tizedes háreme címet kapta, és Clint Eastwood alakította benne a sebesült katonát. Coppola változatában – ami hangsúlyozottan inkább a regény adaptációja akart lenni, és nem Siegel filmjének remake-je – Colin Farrell látható a Nicole Kidman, Kirsten Dunst, Elle Fanning és a tehetséges újoncok, Oona Laurence, Angourie Rice, Addison Riecke és Emma Howard alkotta hölgykoszorúban. Gyönyörűek a képei, de az a cizellált színészi játék is, amit ez a csodálatosan összeállított szereplőgárda nyújt. A The Beguiled az amerikai polgárháború idején játszódik, amikor egy déli lányiskola egyik tanulója egy, az északiak oldalán harcoló sebesült katonát talál az erdőben, aki teljesen felborítja a szigorú lányiskola mindennapi életét. Farrell rég volt ilyen elbűvölő, akibe érthető módon minden lány beleszeret, de egy pillanatra megolvasztja a Kidman által alakított, szigorú igazgatónő szívét is.
A The Beguiled jó ellenpontja Jacques Doillon Rodin című versenyfilmjének, amit előző este láthattunk. Doillon filmjére az egyetlen mentség az lehet, hogy minden évben van egy kosztümös francia alkotás a versenyben. Mintha ez valami kvótarendszer lenne, ami néhány kivétellel rendszerint a fesztivál legfelejthetőbb versenyfilmjeit hozta az elmúlt években. A Rodinnek is ilyen jövőt jósolok, pedig Vincent Lindonból és a híres szobrász történetéből többet is ki lehetett volna hozni. Egyedüli érdekes vonása Rodin híres, jelenleg Japánban kiállított Balzac-szobrának története, egyébként viszont nem sok újdonságot hoz.
2017.05.23., 18:43 – Egy perc néma csend. Haneke, Lanthimosz, Zvjagincsev
Szomorú napra virradtunk. A manchesteri terrortámadás áldozatainak emlékére egyperces néma kegyeletnyilvánítást kért a fesztivál délután háromkor. Hogy ebben a forgatagban a fesztivál vezetőségén és személyzetén kívül hányan álltak meg egy pillanatnyi csendes emlékezésre, nem tudom. A vetítések pörögnek, a bemutatók egymást váltják, a rendőrökön viszont ezek után még nagyobb a nyomás. Egyre több embert igazoltatnak a palota környékén, és bent is erős a biztonsági jelenlét. Amire viszont nem gondol a fesztivál, hogy ebben a hangulatban nem lenne szabad órákig várakoztatni a tömeget a palota lépcsői előtt, mert itt a leginkább védtelenek az emberek.
Különösen nagy volt a sor és ennek következtében a türelmetlenség Michael Haneke versenyfilmje, a Happy End előtt. Ez volt az idei program egyik legjobban várt filmje, amire csak félórás késéssel kezdték beengedni az akkorra már meglehetősen türelmüket vesztett sajtósokat. Idén szinte alig volt film, ami ne késett volna, holott korábban arról volt híres a fesztivál, hogy mindig óramű pontossággal kezdődtek a programok. Gaspar Noé filmrendező annyira kíváncsi volt Haneke filmjére, hogy a sajtóvetítésre kérezkedett be a film egyik szereplőjével, Laura Verlindennel együtt. Haneke filmje szépen kiegészítette az orosz versenyfilmet, Andrej Zvjagincsev Nelyubov (Loveless) című alkotását és a görög Jorgosz Lanthimosz The Killing of a Sacred Deerjét. Mindhárom nyugodtan viselhetné „a burzsoázia diszkrét bája alcímet”. Haneke fekete szatírája az általa középpontba állított társadalmi réteg lelki torzulásairól húsbavágó, mint a német rendező minden korábbi filmje, de nálam mégsem érte el azt a hatást, mint A fehér szalag (2009), a Rejtély (2005) vagy a Furcsa játék (1997).
Ez utóbbi járt a fejemben Lanthimosz filmje kapcsán, ahol szintén egy tizenéves, hétköznapi, de mégis furcsa viselkedésű srác (Barry Keoghan) hoz fenyegetést a tehetős, látszatra minta életet élő orvos házaspárra (Nicole Kidman és Colin Farrel) és két gyermekükre (Raffey Cassidy és Sunny Suljic). A három film közül engem Zvyagintsev alkotása fogott meg a legjobban. Hanekétől láttam már jobbat, Lanthimos filmje pedig érett és összefogott alkotás, de inkább formailag volt érdekes számomra. Ha választani lehet, akkor a görög rendező filmjei közül is inkább a korábbiakra, mint a Kutyafogra (2009) vagy az Alpokra (2011) szavazok, de A homárra (2015) is sokkal inkább vevő voltam.
Mundruczó Kornél harmadszor versenyez a cannes-i filmfesztiválon – ez korábban a magyar filmtörténetben csak Jancsó Miklósnak, Szabó Istvánnak, Makk Károlynak és Keleti Mártonnak sikerült –, és hetedszer vesz részt a Croisette programjában. Új filmjével, egy erős vallási hangsúlyokkal teli disztópiával ismét sikerült meglepnie a közönséget. (Mihai Fulger)
2017.05.22., 21:55 – Egy fiatal bérgyilkosnő és a hanyag elegancia
Cannes-ban a versenyen kívüli filmekre is érdemes odafigyelni. Idén például itt láttam Takashi Miike filmjét a Mugen no jūnin (Blade of the Immortal), John Cameron Mitchell How to Talk to Girls at Parties című alkotását, ami 1977-ben játszódik Londonban, a punk robbanás idején. Itt találkozik egy fiú (Alex Sharp) és egy lány (Elle Fanning). Így elég szimplának hangzik a sztori, mégis ez a banális történet olyan különös látvánnyal van körítve, a zenéről már nem is beszélve, hogy garantáltan a fesztivál egyik legemlékezetesebb filmje marad. Vegyesebb érzéseim voltak ma reggel Jung Byung-Gil Ak-nyeo (The Villainess) című akciófilmjével kapcsolatban, ami tökéletes keveréke Luc Besson Nikitájának és Quentin Tarantino Kill Billjének, de mivel imádom a koreai akciófilmeket, kiváló déli kikapcsolódásnak bizonyult. A fiatal bérgyilkosnő (Kim Ok-vin) vív, lő, üt, vág és legalább annyi emberrel leszámol, mint a Mugen no jūnin halhatatlan harcosa, ami jelentős fizikai felkészülést kívánt a színésznőtől. Ezek után különös volt látni, hogy a díszbemutató befejeztével, a palotától távolodva a színésznő a tűsarkúját az asszisztensére bízva, hosszú ruháját felfogva, mezítláb tipegett az étterembe a film bemutatóját követő fogadásra. Hiába no, a tűsarkú még egy ilyen harcedzett akcióhősnőt is próbára tesz.
2017.05.22., 20:17 – Out.
A közönség jól fogadta Kristóf György szlovákiai magyar rendező első nagyjátékfilmjét az Outot. A film az Un certain regard szekcióban versenyez, és mivel első film versenyben van a legjobb első filmnek járó a Caméra d’orért is. A észt-magyar-lett-lengyel-orosz-szlovák koprodukcióban készült film egy szlovákiai magyar férfiról szól (Terhes Sándor), aki miután munkanélkülivé válik elhatározza, hogy a Balti-tenger partjainál keres új megélhetést magának, mert otthon az ő korában ez már reménytelennek tűnik. A forgatókönyv és a rendezés is számos elsőfilmes hibát mutat, de az operatőri munka mellett ezúttal sem lehet szó nélkül elmenni. Pohárnok Gergely nevét már ismerik Cannes-ban, magyar és nemzetközi produkciók operatőreként már többször megfordult itt. Szintén említést érdemel a színészi játék, különösen Terhes Sándor és Bandor Éva alakítása, bár utóbbit sajnos csak rövid ideig látni a vásznon. A vetítés után Bandor Éva, aki a Komáromi Jókai Színház tagja, és akinek tehetségéről több színházi előadásban is alkalmam volt meggyőződni, arról áradozott, hogy micsoda élmény számára Cannes, különösen az, hogy az Out fotózása alkalmával gratulálhatott kedvenc színésznőjének Isabelle Huppert-nek, mert a Haneke-film photocallja éppen az ő fotózásuk utánuk következett.
2017.05.21., 17:40 – Még egy cannes-i mesterkurzust is el lehet rontani
Ma reggel láthattuk a második Netflix-filmet, Noah Baumbach The Meyerowitz Stories (New and Selected) című alkotását, ami egy sikertelen szobrász apa (Dustin Hoffman) és három gyerekének (Adam Sandler, Ben Stiller és Elizabeth Marvel) ellentmondásokkal teli viszonyáról szól. Az apa negyedik, alkoholproblémákkal küzdő feleségének szerepében pedig Emma Thompson látható. A Wonderstruckhoz hasonlóan kedves film a The Meyerowitz Stories (New and Selected) is, bár sokkal sötétebb a sztorija, ennek ellenére bővelkedik a humoros pillanatokban. Igazán átütő dolog nincs Baumbach alkotásában, hacsak az nem, hogy Adam Sandler vége új arcát mutatja benne.
Az, hogy a palotában szolgálatot teljesítő személyzet véletlenül sem képes összehangoltan dolgozni, most kifejezetten jól jött. A harmadik emeletről akartam felmenni a lépcsőn a Clint Eastwood-mesterkurzusra, de az ott szolgálatot teljesítő őr már a lépcső alján elzárta az utam, mondván, hogy már senkit nem engednek fel. Liftbe szálltam, úgy mentem fel a negyedikre, ahol szerencsémre simán beengedtek. Cannes-ban sosem készítek interjúkat, viszont mindig élvezet ezeket a másfél-két óra hosszú, filmbejátszásokkal tarkított mesterkurzusokat hallgatni. Legalábbis ez volt eddig a gyakorlat, mert most olyan történt, ami még soha. Még sosem hagytam ott ilyen eseményt, most viszont egy óránál tovább nem bírtam, annyira bosszantottak Kenneth Turan (a The Los Angeles Times kritikusa) semmitmondó kérdései, amikre Eastwood max. 3–4 mondatos, semmitmondó válaszokat tudott csak adni. Azt hiszem egy ilyen színész/rendező sokkal felkészültebb moderátort érdemelt volna, arról nem is beszélve, hogy egy óra hossza alatt, amíg ott ültem, egyetlen filmbejátszás sem volt. Pedig Cannes-ban pont az volt a jó, hogy például William Friedkin vagy Malcolm McDowell esetében is olyan ritka, nem egyszer magánkézben lévő kópiákból láthattunk részleteket, amik még DVD-n sem elérhetők. Michel Ciment francia kritikusnak, aki ezeket a beszélgetéseket vezette, mindig sikerült a maximumot kihozni az alanyaiból, Turan csak a minimumra volt képes.
2017.05.21., 09:15 – Ezt még a tegnap estéről...
Nem okozott nagy megtorpanást a fesztivál menetében, hogy szombat este, egy szék alatt hagyott gyanús csomag miatt a Debussy Salle személyzete és a biztonságiak elhagyták a terepet, és a várakozóknak is azt kiabálták, hogy menjenek onnan. Ennek ellenére az újságírók többsége nem mozdult. Két egyenruhás, a Debussyben, azaz a fesztivál második legnagyobb vetítőtermében szolgálatot teljesítő lány után eredtem, hogy megtudjam miért hagyták el így a termet, és miért kellett volna elmennie az ott várakozóknak is, de mindketten sírva telefonáltak, az egyikük csak annyit mondott, hogy menjek én is onnan. Eljöttem. Akik maradtak, azokat egy jó félórás késéssel beengedték Michel Hazanavicius versenyfilmjére a Le Redoutable-ra, amit majd vasárnap a repríz vetítésen fogok pótolni.
2017.05.20., 21:17 – Bombariadó volt ma este Cannes-ban
A rendőrök az új Hazanavicius-film sajtóvetítése előtt ürítették ki a fesztiválpalotát.
2017.05.20., 18:30 – Ez a film viheti el az Arany Pálmát?
Most, hogy a 120 battements par minute bemutatójára érkező sztárokat nézem a kivetítőn, az jár a fejemben, hogy simán el tudnám képzelni, hogy ez a film kapja az Arany Pálmát. Reggel óta motoszkál a fejemben az elbeszélés felépítése, az időkezelése, nem is beszélve a záró jelenetről. A rendező, Robin Campillo neve rendezőként nem sokat mondott nekem, viszont ő volt a forgatókönyvírója a 2008-as Az osztály című filmnek, amit Laurent Cantet rendezett, s ami meg is kaptam Cannes-ban a legjobb film díját. Persze annyira korai még ilyesmit latolgatni, hiszen a verseny több mint két harmada még hátra van.
Mexikó is nagyágyúkkal támad idén. Alejandro Gonzales Iñárritu Carne y arena elnevezésű installációját tegnap mutatták be, hamarosan Alfonso Cuarón tart mesterkurzust, ma pedig az Uncertain regardban mutatták be Michel Franco Las Hijas de Abril (April’s Daughters) című filmjét.
2017.05.20., 12:00 – Egy körhinta és 120 dobbanás
A 70. évforduló alkalmából a filmek előtt vetített pár másodperces etűd, a tenger mélyéről a csillagokhoz vezető, vörös szőnyeggel borított lépcsőkről és a tetején megjelenő Arany Pálmáról némileg megváltozott, a lépcsők ugyanis ezúttal híres filmkészítők neveit viselik, köztük ott olvasható Korda Zoltán, Mészáros Márta és Jancsó Miklós is. Szintén egy legendás magyar rendező, Fábri Zoltán 1956-os alkotását, a Körhintát vetítették tegnap a Cannes Classics retrospektív sorozatban.
Egyre nagyobb a forgatag, hiszen az első hétvége mindig a legnagyobb tömeget vonzó napokat jelenti. A versenyfilmek vetítése persze a fesztivál legvégéig kitart, ezért van az, hogy a legutolsó pillanatban is jöhetnek meglepetések.
Míg volt pár év, amikor szinte nem lehetett versenyfilmet találni a programban, ami két óránál rövidebb játékidejű lett volna – idén ezek vannak kisebbségben. Ruben Östlund The Square című filmje tegnap, és a ma reggeli versenyfilm, a marokkói származású Robin Campillo rendezte 120 Battements par minute (120 BPM) a kivételesen hosszú filmek rövid sorát gyarapítja. A 120 Battements par minute a 90-es évek elején játszódik és egy AIDS fertőzött fiatalokból álló, a lakosság felvilágosításáért és a prevencióért küzdő aktivistacsoport, a párizsi ACT UP tevékenységét mutatja be. A film azért is érdekes, mert ha lehet hinni a statisztikáknak, a 90-es évek intenzív AIDS-ellenes kampányának köszönhetően az évtized végére és 2000-es évek elejére jelentősen csökkent a HIV-fertőzöttek száma, az új gyógyszereknek köszönhetően pedig egyre kontrollálhatóbbá váltak a betegség tünetei. A legfrissebb kimutatások szerint azonban, míg a betegség a megjelenésekor elsősorban a homoszexuálisok és a kábítószer-élvezők körében terjedt, napjainkban inkább a heteroszexuális fiatalok közül szedi áldozatait.
2017.05.19., 22:15 – Az új Östlund-film: megnevettet, de…
A nap ma is sütött és az emberek egyre nagyobb számban nyüzsögtek a Croisette-en, de ebből legfeljebb csak a sorbaállások alkalmával tapasztaltam bármit is. A reggel remekül indult az Okjával, majd két sajtótájékoztató (Okja és Jupiter holdja), utána egy iráni film korrupcióról, vidéki kiskirályokról és mindent bekebelező vállalatokról. Mohammad Rasoulof Lerd / A Man with Integrity című filmje erős versenyző az Un certain regard mezőnyében. A vetítésen ott volt az Un certain regard zsűrielnöke, Uma Thurman vagány farmer és fehér ing, fekete zakó szerelésben, Cannes-hoz és hollywoodi sztárhoz szokatlan módon, smink nélkül.
Ruben Östlund The Square című filmje később került a versenyprogramba. Öslund 2014-ben az Un certain regard legjobb filmjét mondhatta magáénak. A Lavina után nem csoda, hogy nagy volt a várakozás az immár a hivatalos versenyprogramba meghívott Östlunddal szemben. A The Square ígéretesen indult és számos emlékezetes pillanata volt, sokszor mosolyra fakasztott, sőt meg is nevettetett, de mégis messze elmaradt a Lavinától. Érdekes világ a modern művészetet kiállító galériásoké és még érdekesebb a társadalmi különbségek ábrázolása, de egy jobban összefogott narratíva sokkal hatásosabb lett volna.
2017.05.19., 13:05 – A Jupiter és a génmanipulált malac
Miközben a Jupiter holdja sajtótájékoztatójára várunk, a kivetítőn éppen Mundruczó Kornélt és a film főszereplőit (Merab Ninidze és Jéger Zsombor) láthatjuk, amint a fotósoknak pózolnak.
Percekkel ezelőtt vonult le az Okja stábja a sajtókonferenciáról, ahol a legtöbb kérdés az állatvédelemről szólt. A fesztivál előtt már hetekkel másról sem lehetett olvasni, mint a dél-koreai rendező, Bong Joon Ho versenyfilmjének, az Okjának forgalmazása körüli viharról. A Netflix által készített és forgalmazott Okja az egyik film a versenyben, ami miatt a Cannes-i Fesztivál úgy döntött, hogy megváltoztatja a versenyfilmekre vonatkozó szabályzatot, és 2018-tól már csak olyan alkotások mérkőzhetnek meg az Arany Pálmáért, amelyek forgalmazója garantálja a film francia mozikban történő bemutatását. A Netflix mellett állók és az ellentábor is hallatta a hangját a vetítés megkezdésekor, de a zajos kezdés és a pár perces technikai leállás után a film végül mindenkit elvarázsolt. Bong Joon Ho most sem okozott csalódást. Okja egy GMO malac neve, akit több társával együtt génmanipulációs kísérletek során tenyésztettek ki, hogy aztán tíz évig a világ különböző farmjain nevelkedjenek. A tíz év lejárt, ideje, hogy Okja, a dél-koreai vidéki idillben nevelt malac is New Yorkba kerüljön a Mirando cég bemutatójára, majd a vágóhídra. Itt kezdődik a génmanipulált szupermalac és az őt nevelő kislány, Mija (An Seo Hyun) elképesztő kalandjainak sora, melybe radikális állatvédők segítik őket a gátlástalan Mirandóval szemben.
A filmben kettős szerepben megjelenő Tilda Swinton gátlástalan üzletasszonyt és még gátlástalanabb ikertestvérét alakítja, akik alig várják, hogy nagyot kaszálhassanak az olcsó génmanipulált húson. A film radikális módon tiltakozik a nagyvállalatok etikátlan, a környezetre és az egész emberiségre káros üzleti gyakorlata ellen. Tilda Swintonról egyébként köztudott, hogy már évtizedekkel korábban felemelte hangját az élelmiszerek génmanipulációja ellen.
2017.05.18., 22:30 – Ma a látványos filmek napja volt
Először Takashi Miike vérben tocsogó mangaadaptációja, a Blade of the Immortal (Mugen no jūnin) mutatott lélegzetelállító, bár túlzásai miatt sokszor inkább mosolyra fakasztó harcművészeti jeleneteket. A halhatatlan szamuráj, aki egymaga száz embert képes legyőzni ugyanolyan elánnal aprítja az ellenfeleit, ahogy 57 éves Miike Takashi készíti a filmeket. A Blade of the Immortal a japán rendező 100. filmje!
Mindig ünnep, ha magyar film is szerepel versenyben. Ma délután volt a sajtóvetítése Mundruczó Kornél lélegzetelállítóan látványos versenyfilmjének, a Jupiter holdjának. Üldözés az erdőben, autósüldözés, víz alatti és magasan a levegőben készült felvételek, melyektől egyik ámulatból a másikba estünk. Rév Marcell és Mundruczó valami egészen elképesztőt tett le az asztalra, bár a sajtósokat ez nem feltétlenül hatotta meg. A vetítés végén érezhető volt, hogy a Jupiter holdja némileg megosztotta a kritikusokat. Hogy a bemutató közönsége hogy fogadta, az is hamarosan kiderül, arra viszont, hogy a zsűri díjazza-e még a fesztivál végéig várnunk kell.
2017.05.18., 16:14 – A Leviatán rendezőjének új filmjét várhatjuk a hazai mozikba
Miközben Monica Bellucci immár másodjára töltötte be a fesztiválmegnyitó háziasszonyának szerepét, megérkezett az első versenyfilm, Andrej Zvjagincev Nelyubov (Loveless) című alkotása, ami tovább erősíti azt a tendenciát, ami már egy ideje megfigyelhető, miszerint egyre több alkotó figyelme fordul a középosztály felé. Zvjagincev filmjében a címhez méltóan a család még véletlenül sem a szeretet és a boldogság forrása, nem véletlen, hogy mindenki ezen kívül keresi azt. Annyira menthetetlen a kapcsolat a szülők között, hogy a gyermekük elvesztése sem képes őket összehozni, sőt inkább csak a kettejük közötti kibékíthetetlen ellentéteket hozza előtérbe. A Visszatérés és a Leviatán után várható volt, hogy Zvjagincev erős versenyzőnek bizonyul a mezőnyben, és nem is okozott csalódást.
Todd Haynes ismét kedvenc színésznőjével, Julianne Moore-ral forgatott, de feltűnik a Wonderstruckban Michelle Williams is. A film legfőbb erénye, hogy híven rekonstruálja a hangosfilm születésének, azaz az 1927-es évnek a New Yorkját és vele párhuzamosan a metropolisz színes forgatagát 1977-ben. Két cselekményszál indul el, mindkettőnek gyerek a főhőse, és történetesen mindketten halláskárosodottak. Történetük 1977-ben a New York-i Natural Sciences Múzeumban találkozik. Ehhez persze kell egy adag csoda, miből talán több is jut a kelleténél Haynes alkotásába.
A két eddig látott versenyfilm jól mutatja, hogy a fesztiválprogram kihirdetésekor minden csupa ígéret, amit néhány alkotónak sikerül beváltani, többeknek viszont nem. Zvjagincev nem okozott csalódást, Haynes filmje viszont minden lenyűgöző korhű részlet és kedves gyerekszereplő ellenére sem lett a kedvencem.
2017. 05. 17. 17:45 – A röntgenkapukról és a virágtartókról
A francia elnökválasztás és a 85 halálos áldozatot követelő nizzai terrortámadás után minden korábbinál szigorúbb biztonsági intézkedések léptek életbe Cannes-ban. Repülőtéri röntgenkapukon kell átmenni a palotába való belépéskor, a táskákat átvizsgálják, de külön fémdetektorral is átnéznek mindenkit, még tovább lassítva ezzel a nagy tömeg miatt egyébként sem egyszerű bejutást. A város több millió eurót áldoz a biztonságra, állig felfegyverzett katonák járőröznek. A fesztiválpalotán belül is fokozott a biztonsági jelenlét, különösen érezhető volt ez a zsűri tagjai számára rendezett sajtótájékoztató alkalmával.
Hogy a nizzai teherautós ámokfutáshoz hasonló ne történhessen, a Croisette-en hömpölygő tömeg védelmére súlyos beton virágtartókkal zárták le a palota előtti területet. A puding próbája persze az evés, igazán csak a fesztivál után lesz majd látható, mennyire volt hatékony a fokozott készültség. A nyomás hatalmas, hiszen Cannes-on most a világ szeme. Csak a sajtó képviselőiből több mint 4000 tartózkodik a városban. Egyes külföldi sajtóértesülések szerint a franciák az izraeli titkosszolgálat segítségét is kérték, hogy az idelátogató világsztárok és fesztiválozók a lehető legnagyobb biztonságban érezhessék magukat.
Tavaly, egy esetleges terrorcselekménytől való félelmükben többen is visszamondták az útjukat. Vélhetően ennek a hangulatnak az ellensúlyozásként vezette be a fesztivál, hogy a megnyitó után vendégül látja a sajtó képviselőit. A tavalyi fogadást kihagytam, ma viszont jól fog esni egy kis kikapcsolódás Andrej Zvjagincev versenyfilmje, a Nelyubov (Loveless) után.
2017. 05. 17. 16:49 Bong Joon-ho nem forgathatott filmszalagra
A Snowpiecer és az Anya rendezője jegyzi az egyik filmet, az Okját, amelyik miatt a Cannes-i Fesztivál múlt héten módosította a versenyszabályzatát. A Netflix nem engedte, hogy 35 mm-es filmre forgasson.
2017. 05. 17. 15:00 – Gyengén indul a 70. Cannes-i fesztivál
Rég volt ilyen kegyes az időjárás a fesztiválozókhoz. Ha lehet hinni az előrejelzéseknek, akkor az időjárás végig a nyitónaphoz hasonlóan ragyogó marad, ha pedig lehet bízni a filmes előjelzésekben, akkor minden idők egyik legerősebb fesztiválja várható. Akár bejön a jóslat, akár nem, mi magyarok már biztosan itt vagyunk, és idén minden korábbinál több alkotással vesszük ki részünket a fesztiválból.
Kellően optimistán tekintek hát az elkövetkező tíz nap elé, akkor is, ha ez az optimizmus már rögtön a nyitófilmnél megrendült némileg. Értem én, hogy a 70. évforduló és az elnökválasztás által felkorbácsolt hazafias érzelmek francia film és francia sztárok után kiáltanak, és ezt hozza is Arnaud Desplechin Les fantômes d’Ismaël (Ismael’ Ghosts) című alkotása, de ennél többet aligha. A Grace Kelly életét feldolgozó, Grace: Monaco csillaga (r. Olivier Dahan) című film óta nem nyitott ilyen gyenge alkotással Cannes. A vörös szőnyegre persze garantálja a hazai kedvenceket, akik éppen a sajtókonferenciára érkeznek, köztük az Oscar-díjas Marion Cotillard, Mathieu Amalric, Charlotte Gainsbourg és Louis Garrel, miközben ezen sorokat írom. A filmben egyébként feltűnik a magyar származású színész, rendező Szabó László is, aki a húsz évig halottnak hitt Carlotta (Cotillard) apját alakítja. A múltból felbukkanó „kísértettel” kiegészülő szerelmi háromszög történet / alkotói válság dráma pont olyan értelmezhetetlen, mint Cotillard farmer felé viselt bő fehér klepetusa, amiben a sajtótájékoztatóra érkezett.
Míg Desplechin filmjének sztárjai ügyet sem vetettek a sajtószobából rájuk meredő kíváncsi tekintetekre, a szintén fotózásról érkező Monica Bellucci kedvesen mosolygott, integetett felénk. Hát igen, a fesztivál visszavonhatatlanul elkezdődött, még akkor is, ha a hivatalos ceremóniára estig még várni kell.
2017. május 15.
„Magyarországon, Szlovákiában, Lettországban, Észtországban és a tengeren is forgattunk. Éltem és dolgoztam is mindezekben az országokban, inspirálóak voltak ezek a közegek. Fontosnak tartottam, hogy a főhős annak ellenére, hogy teljesen idegen országokba utazik, mégis valami hasonlóba érkezzen, mint ahonnan elindult. Ezekben az országokban fellelhető posztkommunista közeg erre tökéletes, az eltérő kultúra ellenére, a hasonló múlt miatt sok a közös élmény, ami napjainkban is tetten érhető.”
2017. május 10. – A Cannes-i Fesztivál módosítja a versenyszabályzatát
„A Cannes-i Fesztivál tisztában van a mozibemutatók hiánya miatti feszültségekkel. A Cannes-i Fesztivál hiába kérte a Netflixet, hogy egyezzen bele, hogy ez a két film ne csak az előfizetőkhöz, hanem a francia mozik közönségéhez is eljusson. A fesztivál sajnálja, hogy nem sikerült megegyezésre jutni.”
2017. május 4. – A Körhinta is visszatér Cannes-ba
A Szegénylegények és a Szerelem után idén Fábri Zoltán Körhinta című klasszikusa tér vissza a Cannes-i Fesztiválra. A film premierje 61 évvel ezelőtt volt, ugyanitt.
2017. március 29. – Claudia Cardinale lesz idén a Cannes-i Fesztivál plakátján
Cardinale egyszemélyben kalandvágyó színésznő, független asszony és társadalmi aktivista – ezzel a jellemzéssel indokolják a szervezők a választást.
2017. április 26. – Will Smith is zsűrizni fog Cannes-ban
Almodóvaron kívül még négy rendező került a sokszínű csapatba: a német Maren Ade, a francia Agnès Jaoui, a dél-koreai Park Chan-wook, valamint az olasz Paolo Sorrentino.
2017. április 21. – Claire Denis új filmje nyitja a Quinzaine des Réalisateurs-t
A szekció zárófilmje egy elsőfilm: a Patti Cake$-t Geremy Jasper rendezte, a történet egy New Jerseyben élő lányról szól, aki rapper szeretne lenni.
2017. április 13. – Cannes-ban versenyez Mundruczó Kornél új filmje
A Jupiter holdja központi témája az ember csodához való viszonyulása egy hitehagyott világban. Egy különleges képességekkel rendelkező fiú és egy orvos barátságának története korunk migrációs válságának idején.
2017. április 12. – Magyar vizsgafilm versenyez Cannes-ban
Szentpéteri Áron Láthatatlanul című, félórás kisjátékfilmje meghívást kapott a 70. Cannes-i Fesztivál Cinéfondation nevű programjába.
2017. március 30. – Cristian Mungiu lesz a Cinéfondation-zsűri elnöke
Mungiu 2013-ban tagja volt ugyanennek az akkor Steven Spielberg vezette zsűrinek. Most a zsűrielnökséggel Naomi Kawase, Abderrahmane Sissako, Abbas Kiarostami és Jane Campion nyomába lép
2017. január 31. – Pedro Almodóvar lesz az idei Cannes-i Fesztivál zsűrielnöke
Pedro Almodóvar a Mad Max-filmek ausztrál rendezőjét George Millert követi az elnöki székben. A zsűri többi tagjával május 28-án adja majd át a legjobb filmnek járó Arany Pálmát a fesztiválon.
