A Távol-Kelet, s azon belül Dél-Korea kortárs filmművészete mindig is szívesen látott vendég volt a TIFF-en – ezt azzal is tanúsíthatom, hogy a mai koreai filmtermés több jelentős művét volt szerencsém megtekinteni itt az évek során. Az elmúlt esztendőkben mintha csökkent volna a fesztiválprogram összeállítóinak lelkesedése az ázsiai mozi iránt; az idei kiadás azonban kielégíti az ezzel kapcsolatos esetleges elvárásokat.
A dél-koreai nagykövetséggel közösen rendezett díszvetítés már-már hagyománnyá nemesedett a TIFF-en. Ilyenkor a filmvetítés mellett a koreai nagykövet vagy kulturális attasé néhány spontánul felolvasott mondatot intéz a publikumhoz – az idén épp az szolgáltatott alkalmat a díszbeszédre, hogy Románia és Szöul közt 20 éve létezik diplomáciai kapcsolat. A nagyérdeműnek azonban cseppet sincs oka bánni az efféle alkalmakat, főként ha az ünnepi pillanatot olyan kiváló filmek követik, mint a 2010-es „Korea-idényt” nyitó Anya. (Ezt egyébként további 9 koreai film követi a fesztivál kínálatában, hajrá.)
Bong Joon-ho nem először szerepel a TIFF-mezőnyben: 2003-as, világszerte sikeres filmjét, A halál jelét (Memories of Murder) is itt láthattuk – én legalábbis itt láttam – első ízben. Aki pedig látta, nehezen felejtette el („gyilkossági emlékei” lehettek, szó szerint), Bong ugyanis olyan briliánsan megkomponált, sokszoros csavarokkal megspékelt, ám épp lebegtetett lezáratlanságában drámai hatású sorozatgyilkos-thrillert tett le az asztalra, aminek láttán Hollywood legtehetségesebbjei is azt gondolhatták: igen, ilyen filmet kéne készíteni, ha engednék. A koreai rendező aztán kissé elkanyarodott, A gazdatesttel (The Host, 2006) már más vizekre hajózott (szatirikus sci-fi-horror vagy micsoda), hogy aztán legutóbbi opuszával visszaérkezzék abba a világba – és filmes elbeszélésmódba –, amelyet a jelek szerint a legjobban ismer.
A jónéhány rangos szakmai díjat bezsebelt Anya ugyanis formálisan thriller, akárcsak A halál jele – kevésbé formálisan is az, persze, de ez, mint amannak az esetében is, nem a teljes igazság. Bong rendezői-forgatókönyvírói blikkfangja éppen az, hogy végig nem tudjuk eldönteni, a feszültség valódi forrása a klasszikus hitchcocki alapokra épülő, de puzzle-szerűen összeálló, bűnügyi suspense-dramaturgia vagy pedig a kényelmetlen morális-pszichológiai mélyelemzés. Vagyis a nézőt mindig „beszippantani” képes, bravúros nyomozástörténet mögött időről időre kristálytisztán felsejlik, hogy a tét egészen más: az anya-fiú kapcsolat, a családi dráma kibeszéletlen, kínos kérdései.
A szüzsé viszonylag egyszerűnek tűnő és könnyen összefoglalható: adott egy anya, aki szinte kórosan kötődik egyszem, de már felnőttkorban lévő, kissé együgyű fiacskájához, Do-joon-hoz. Akit egy napon gyilkossággal vádolnak, mivel holtan találják az egyik helyi – mint később kiderül, nem kifejezetten makulátlan életvitelű – gimnazistalányt, s minden körülmény a félnótás fiatalember bűnösségét támasztja alá. Egyedül az anya (aki nem mellesleg illegális akupunktúrából és gyógynövény-kereskedésből él) hisz megszállottan – és teljes joggal – fia ártatlanságában, el is indul megkeresni az igazi gyilkost. A nyomozás rendkívül izgalmas fordulatokat tartogat – számára és számunkra is –, a szerepek időnként összekuszálódnak, és nem tudni, hova, milyen megoldások és leleplezések irányába vezetnek a koreai kisváros nyomasztóan kékesszürke tónusú utcái – miközben folyton (jó, ez túlzás: gyakran) zuhog az eső, a megteremteni kívánt noir-hangulat nagyobb dicsőségére. Bong kihagyásos módszerrel dolgozik: a történet bizonyos elemei és fordulat-aspektusai jótékony homályban maradnak (vagyis a mindentudó rendező-elbeszélő szándékosan nem avatja be nézőjét minden olyan történésbe, amelybe a narráció logikája alapján be kéne avatnia), a cselekményvezetés linearitását pedig minduntalan megszakítják az emlékezés visszapillantó tükrében kirajzolódó mozzanatok.
Az igazi nyomozás ugyanis az emlékezés / emlékezet síkján történik, a megvádolt fiú fejében. Neki kell összeállítania magában a képet, felidéznie az ominózus éjszakát, de a memória útvesztőjében valahogy mindig előtérbe tolakodik valami más, az üggyel látszólag kapcsolatban nem lévő emlékkép, s ez döntő hatással van az anya-gyermek viszony alakulására. Mindezt groteszk (vagy csak számunkra, sápadtarcúak számára annak tűnő?) humorral, helyenként teljesen valósághű, mégis álomszerűen éteri benyomást keltő képekben elmesélve (a nyitó- és zárójelenet, például), és a címszereplő Kim Hye-ja elképesztően intenzív színészi jelenlétére alapozva; a végső fordulattól pedig garantáltan leesik a néző álla. Lebilincselően izgalmas és mélyen drámai film ez, egy – most már biztos – jelentős ázsiai filmalkotótól.
Soha rosszabb „árut”, nagykövet úr.
Még vetítik: június 1., kedd, Cinema City, 15:00