Mára csupa súlyos filmélmény jutott az emberi tapasztalás perifériájáról. Bevállalósok, hajrá!
Nathan Nicholovitich: De l'ombre il y a, 2015, francia, 109 perc
[verseny] Mirinda a Phnom Penh-i éjszakák pillangója, egy torzan gyönyörű transzvesztita, kijáró szemfoggal, száraz szálkás csontvázszerű testtel, a szépségműtét elérhetetlenül fakó álmaival. Nyomorult albérletén Virivel osztozik, egy piti szélhámossal, aki időnként gyermekprostitúcióra szánt, fájóan fiatal kislányokat tranzitál. Az egyik gyermek véletlenül Mirinda útját keresztezi, s a leharcolt testű utcalényben apai-anyai ösztönök szabadulnak fel. Mindenáron hazajuttatná a szótlan, fura gyermeket, aki viszont tisztán mondja: bum-bum five dollar. Hosszú útra kelnek a negyven évvel korábbi Vörös Khmer-népirtás tényfeltárásában segédkező Judith-tal, majd tovább, a kislány szüleihez. Nem remélt újabb szörnyűségek várják.
A második filmes francia Nathan Nicholovitch Genfben nyertes filmje nem klasszikus narratívájáról és kíméletességéről híres. A színészekhez bántóan közel merészkedő és alig tágító kamera kiszorítja a személyes levegőt, mintegy beléjük sűríti a történetet, s az elmosódott háttérbe bármit beleláttat. Nem babrál sem az előtörténetekkel, sem a belső motivációkkal, pusztán követi a kurta epizodikusságban cselekvő figurákat, hangzó ok vagy árulkodó mimika nélkül. A párbeszédek kurták, szótakarékosak, néha értelmetlenek. Mirinda (vagy Ben) mentőakcióját a tévéből áradó kíméletlen szenny kíséri, a súlyos örökséggel terhelt Kambodzsa szűkszavú lakói között és a mindent beterítő nyomor fölött szeretettől vezérelt szándéka egy tisztítótűzzel ér fel. Emberalatti, de voltaképpen emberfeletti módon metamorfizáló nemes nemtelen alkatában sikítva vergődő világfájdalmat hordoz. Ritkán kibukkanó őrző-óvó gesztusai katartikusak. (fsz)
Még vetítik: június 2., 15:30, Győzelem mozi (Un loc la umbră)
Min Kyu-dong: Gasin / The Treacherous, 2015, dél-koreai, 124 perc
[no limit] A sztori Korea középkorában, a Csoszon-dinasztia idején játszódik, és rettenetesen kusza, annyira, amennyire egy megtörtént sztori csak lehet – merthogy történelmi figurák életét dramatizálja egy pattanásig feszített, erőszakban, de főleg szexualitásban tobzódó két órában. Jonszangun király volt az említett dinasztia legrosszabb uralkodója, a film szerint egyfajta távol-keleti Caligulaként kényére-kedvére tett, ami leginkább féltékenységi jeleneteket, kivégzéseket és megannyi defloreálást jelentett. Jelenlegi elfoglaltsága pedig az, hogy új ágyast keressen magának, ennek érdekében kiküldi leghűségesebb embereit, hogy fiatal lányokat gyűjtsenek be és képezzenek ki azzal az egyetlen céllal, hogy majd ölükkel kiszolgálják a királyt.
Az ágyasi pozíció azonban politikai töltettel is bír, így aztán a király körül sertepertélő emberek nem bízzák a véletlenre, hogy melyik hölgy töltse majd be a pozíciót, főleg, hogy ármánykodás van születőben, az idióta királyt már régóta trónon kívül szeretné látni a nép. Sajnos, lespoilerezni sem tudom rendesen a filmet, mert egy részét – bevallom – nem értettem. Annyira felfokozott tempóban halad előre a történet és annyira anyait-apait beleadva szenvednek a színészek, hogy egy óra múlva már egész egyszerűen nincs ahová fokozni az egészet, még akkor sem, ha a film úgymond csúcsjelenetében egy hosszú, nézőpróbáló leszbikus jelenet van még hátra (férfiolvasók tudják, hogy miért nézőpróbáló). Gyönyörű díszlet, többnyire igényes operatőri munka, míves filmcsinálás, de elő-előkandikál a szoftcore pornót súroló giccs – pont mint a Caligula című filmben, ha már felhoztuk az őrült római császárt. Itt legalább viszont a cselekmény szerves részei ezek a jelenetek. (jbn)
Még vetítik: május 31., 22:30, Florin Piersic mozi (Trădătorul)
Jake Mahaffy: Free in Deed, 2015, amerikai-új-zélandi, 98 perc
[szupernóva] Ha az ember azt olvassa egy film szinopszisában, hogy a hitről lesz szó benne, talán naivitás azt hinni, hogy felemelő tapasztalat lesz. Úgy tűnik, manapság erről csak az egyén tétova, útkereső hinni akarásának és az intézményesített vallás magabiztos, de mintha nem teljesen a hitről szóló attitűdjének dichotómiájában lehet beszélni. Ezt illusztrálja a film főszereplője is, akit a nyomorúságból és szenvedélybetegségből kigyógyító bizakodás lelkes templomlátogatóvá tesz, mintegy a parókia kabalájává, s aki, bizonyos lévén elhivatottságában és Isten szeretetében, megpróbál egy fogyatékos kisfiút meggyógyítani.
A kezdetben reményt adó, összetartó egyházközösség, amelyre a szegénységben és kiszolgáltatottságban élő embereknek oly nagy szüksége van, egyre inkább átalakul, amint a lehetetlennek látszó feladatnak nekifognak. Ezt a film látványosan, velőig hatoló képekkel fejezi ki, nagyszerűen hasznosítva a filmes eszköztárat. A kiabáló, magát egyfajta révületbe vinni próbáló pap furcsa kontrasztban áll a csendes, meggyötört, a világ sorsát szívén viselő főszereplővel, s mi, a nézők ingadozunk a néhol valóságosan zavarónak érzett cirkusz és a máskor láthatóan megnyugvást adó istentisztelet elfogadása között.
A főszereplő újra és újra elmegy egy elhagyatott helyszínre: a lerobbant hotel valamikori értékes bútorzata a pocsolyába hányva megrendítő szimbóluma az életüket elvesztegető, megfáradt embereknek, de magát a filmet is jelentheti. A kétségbeesett családdal együtt érezve, s a román cím által elősegített félreérthető elvárásokkal (mely a film végére akár ironikusnak is olvasható) mi is szívből kívánjuk a problémák feloldását, habár annak az esélye, hogy a modern orvostudománnyal, az állam szociális halójával ellentétben a vallás fogja meggyógyítani e máig sem ismert betegséget, egyre kisebb lesz. Így a film végére mi is kihasználtan, felháborodva, lelkileg megterhelten hagyjuk el a mozit, tele megválaszolatlan kérdésekkel a vallás és a hit értelmét illetően. Ez lenne a film célja? Nem tudom. Mint már kifejtettem, a földön levőbe rúgni nem nagy dicsőség, még ha művészi eszköztárral tesszük is. (szb)
Még vetítik: június 2., 12:30, Florin Piersic mozi (Miracolul)
Jang Jin: Ha-l-Hil / Man on High Heels, 2014, dél-koreai, 125 perc
[no limit] Ha valaki netán azt várná el Jang Jin rendező és Cha Seung-won harmadik közös munkájától, hogy a dél-koreai filmművészetben és -iparban alaposan kimunkált, alvilági fenegyerek vs. rendőr-fenegyerek párbajt lássa újra a nem tudom hányadik változatban, nos, az meg is kapja, amit vár, meg nem is.
Jang Jin filmjeire ugyanis sosem a panelek újrasorakoztatása jellemző. A színházi világból érkező direktor mindig ügyel arra, hogy megtörje, fellazítsa, keverje a műfaji sablonokat. A Ha-I-Hil (szabad fordításban Tűsarok) című 2014-es opuszban a keményvonalas akciófilm elemeit keveri az emberi és társadalmi drámáéval, némi finom vígjátéki habbal szórva tele az egészet.
Az alapállás a megszokott: van egy gengszterbanda meg egy rendőr. Az ellenfelek összecsapnak, és végül győz a jó, már amennyire ez egyáltalán lehetséges ebben a kegyetlen világban. A drámai vonalat a főhős (aki egyébként a dél-koreai filmipar egyik legnagyobb A-kategóriás macsó sztárja) nem is olyan látens homoszexualitása és konkrét nemváltási vágya alapozza meg. Bizony, a 11 bandatagot két golyóval kivégző akcióhős legfőbb vágya: nővé válni. Innen már a szereplőválasztás is világos, és persze a vígjátéki vonal is. A női ruhában flangáló akcióhőst viszont egyáltalán nem a gúny tárgyaként ábrázolja a rendező. Együtt érez vele. És ez bájos, akárhonnan is nézzük. Megjegyezzük, hogy a távol-keleti mainstream filmiparban igen ritka a homoszexuálitás, transgender és egyéb hasonló topikok tematizálása.
Hogy a film mégsem ússza meg az üresjáratokat, az csupán annak tudható be, hogy a rendező igyekszik mindkét választott témának alaposan utánajárni, és a vígjátéki vonalat sem akarja feledni. Néha úgy tűnik, túlságosan is alapos. Pedig a néző kevesebb magyarázattal is megelégedne. És talán egyszer sem nézne félre a mozisötétben. (szj)
Még vetítik: június 4., 22:00, Szamos Open Air (Detectiv pe tocuri)
