A nagy alkotók, a nagy rendezők életében is vannak mélypontok. A kiégés üressége az alkotással együttjáró folyamat sajátja, de ennek nem kell feltétlenül az üres kétségbeesés időszakának lennie: a töltekezés, a megújhodás parlag-állapota is lehet. Különleges stáció ez, amely maga is inspirálhat.
Fellini alkotói pályája csúcsán jutott abba a lehetetlen helyzetbe, hogy elakadt a rendezésben, megtorpant kilencedik filmje előkészítésében, már a forgatókönyvnél elakadt a munkafolyamat, s a La bella confusione címet viselő tervezet csak ötletek és gondolatok füzére maradt, az egységes strukturát biztosító történet hiányzott belőle. A film forgatását többször elhalasztották, ennek kapcsán ébredt Felliniben az az ötlet, hogy saját ellehetetlenült helyzetét használja forrásként, a film címe is addig elkészült filmjeinek számát jelzi.
A film az alkotói krízis megfogalmazására vállalkozik, hitelessége éppen a reálisan megélt rendezői életérzésben gyökerezik: a film elevensége, kézzelfoghatósága, mint egy igazi terápia, magát Fellinit is kisegítette kilátástalan helyzetéből, sőt, nemsokára élete harmadik Oscar-díja is megerősítette az újrakezdés hitében. Christian Metz egy mondatban így fogalmazta meg a film lényegét: „a 8 és ½ az a film, amely arról szól, hogy a 8 és ½ hogyan jött létre”.
Guido Anselmi (Marcello Mastroianni), Fellini alteregója, úgy érzi, hogy képtelen befejezni elkezdett filmjét és visszavonul egy gyógyfürdőbe, nyugalmat és felépülést keresve. De a környezetétől nem tud szabadulni: rövidesen megjelenik a producere, a forgatókönyvírója, a felesége és a szeretője. Egyetlen menekvése az éber-álom: Fellini csodálatos könnyedséggel váltogatja a valós események és az onirikus világ képeit, olyan természetességgel olvadnak egybe a néhol szürreális kompozíciójú filmképek a dokumentarista narratív elemekkel, hogy soha nem válik kérdőjelessé a határvonal – és a képváltás miértje sem. A film forgatásának ideje alatt Fellinit erősen foglalkoztatta Jung álomelmélete, és az álmokat mint a tudattalan metaforikus megnyilvánulási formáit kezelte, ezért a 8 és ½-et tekinthetjük önismereti filmnek, amely a pszichoanalízis sajátos filmes eszköztárát teremti meg és használja.
Az erotikus és agresszív telítettségű éber-álmok fojtó terhe alól menekülve, mintegy apoteózisként, a filmet egy körtánc zárja. A menekvés lehetetlenségét nyilvánvalóvá tevő félelem képei voltaképpen belső képek: a valóság nem változik, a körülmények azonosak maradnak, azonban kellően adagolt sztoicizmussal, kevesebb apátiával és pánikkal a problémák súlya elhalványodhat és visszatérhet a belső nyugalom. A körtáncban mindenki részt vesz, aki Guido életében fontos, bohócok és cirkuszisták is megjelennek (Fellini életében és életművében a bohócok és a cirkusz nagyon jelentős szerepet kaptak), egy kislány vezeti el a fehérbe öltözött táncosokat a tengertpartra, ahol afónikus koreográfiával mindenki eljárja a maga táncát, amely egységes egésszé olvad: a közös tánc, a közös játék öröme ez. Maga Guido fogalmazza meg feleségéhez Luisához (Anouk Aimée) szólva, hogy az élet egy ünnep, amelyben jó részt venni. Az élet nem más, mint tánc, egy olyan „fantasztikus balett” (Fellini), amelynek részeseként nem kell mást tennünk, csak figyelnünk a ritmusra. A 8 és ½ tulajdonképpen ennek a ritmusvesztésnek a filmképi kivetülése és a ritmushoz való igazodás, az életre való „újraráhangolódás” története. A film pozitív végkicsengése nem happy end-szerű, sokkal inkább Marcus Aurelius vagy Seneca higgadt derűje cseng vissza az évszázadokon át, az antik bölcsek világszemlélete sugárzik át a zajos olasz mindennapokba.
Talán a 8 és ½ tekinthető a legszabadabban megrendezett Fellini-filmnek, jóval kötetlenebb, mint a Casanova vagy a Satyricon (bár a képszerkesztésükben sok a közös). József Attila Szabad ötletek jegyzéke nyomán, nevezhetnénk akár a szabad filmképek tárházának ezt a filmet. Fellini maga úgy jellemezte egy feljegyzésében a 8 és ½-et, mint intermezzót, köztes produktumot, valahol egy kötetlen pszichonalitikus terápia és egy céltalan lelkiismeretvizsgálat között. Marcello Mastroianni könnyed alakításában Guido nemcsak őszinte, pályája mélypontján megnyilatkozó rendező, aki vallomásait önmaga felszabadításra használja, hanem álmaival és menekvésével kifele mutat, megoldást keres és felismerésével megszólít, üzen: az élet ünnep és öröm, még akkor is, ha nem beteljesülés, hanem várakozás, vívódás, úton levés, keresés, akkor is ünnep, ha önmagáról szól, mint ahogyan a 8 és ½ is, film a filmben, film a filmről, önreflexív, önkritikus, önmagát elmesélő. Élni az élet kedvéért, filmet készíteni a film kedvéért, a film öröméért – ez a 8 és ½ záróakkordja.