Az Akadémia által 1947–1955 között rapszodikusan, Special vagy Honorary Awards névvel, verseny nélkül, tiszteletből osztogatott idegen nyelvű Oscar az 1957-es ceremónián vált igazi versennyé, és akkor kapta mai hivatalos nevét is (Academy Award for Best Foreign Language Film, azaz A legjobb idegen nyelvű film díja). Az első nagy nyertes Federico Fellini Országútonja volt.
Fellini filmje a már éretté vált filmművészet olyan szerzői munkája, amely kiforrott filmes eszközhasználata révén tisztán mutatja a filmnyelv egységét, belső dinamikáját és klasszikus példája a filmes ábrázolásnak. Az 1954-ben készült film magán viseli a második világháború nyomait: az emberekben még él a szorongás, a bizonytalanság, a félelem és az egymás iránt bizalmatlanság. Fellini így vall a filmről: „Egy férfi és egy nő együtt él, de mégis nagyon távol egymástól. Ezt a párost követjük egy hosszú úton, hogy érzékeltessük a bizonytalanságot. A film alapgondolata az emberi kommunikáció nehézsége és az emberek között kialakuló, feloldhatatlan szakadék.”
A film szakmai fogadtatása eleinte nem volt egyértelműen pozitív. Bár a film forgalmazói – ahogy erről Fellini maga is mesél – meggazdagodtak az átütő mozisiker után, Nino Rota filmzenéje milliós példányszámban kelt el bakelitlemezen, Gelsomina neve mint édességmárka jelent meg, dél-olaszországi asszonyok létrehozták a Gelsomina-klubot a férjeik által bántalmazott nők védelmére, Fellini felesége, Giulietta Masina alakítását a francia sajtó Chaplinéhez és Jacques Tatiéhoz hasonlította, a szakma azonban kevésbé tartotta kifogástalannak Fellini filmjét: Cesare Zavattini, a neorealisták szellemi atyja azért neheztelt, amiért ennyire elszakad a valóságtól, Visconti azt hiányolta, hogy semmit sem mutat meg a valós olasz szegénységből, a marxista kritikus Guido Aristarco a személyes hangvételt kifogásolta. Fellini válasza mindezen ellenvetésekre frappánsan csak annyi volt: „Az ember nemcsak szociális lény, hanem isteni teremtmény is.”
A film egyszerű történetet emel himnikus költőiséggel a narráción túlra: Zampanò (Anthony Quinn), az utcai artista társat keres, szegény anyjától Gelsominát vásárolja meg, hogy kitanítsa és maga mellé idomítsa. Zampanò kegyetlenül bánik vele, úgy kezeli, mint egy állatot. Gelsomina többször is megpróbál megszökni, de hol nem meri megtenni, hol Zampanò nem engedi. Mellette marad akkor is, amikor Zampanót börtönbe zárják és akkor is amikor, nem egyértelmű szándékossággal megöli a cirkuszista Il Mattot, a kötéltáncost. Gelsomina nem bírja elviselni, hogy a gyilkos cinkosának a szerepét kell játszania, Il Matto értelmetlen halálának a gondolata az őrületbe kergeti. Zampanò, látva, hogy Gelsomina már nem alkalmas betanított feladatait ellátni, elhagyja, megszökik tőle. Gelsominát befogadja egy család, ott él egészen haláláig, soha többet nem szólal meg, csak néha dúdolja a megölt cirkuszista szomorú nótáját. Zampanòban évek múltán megszólal a lelkiismeret, de nem tud mit kezdeni az ismeretlen érzéssel.
Az interperszonális kapcsolatok bonyolult szövevényét kutatja Fellini ebben a korai filmjében. Hogyan kerülnek egymás mellé emberek? Miért maradnak együtt, és az érzelmek milyen skáláját élik meg egymás mellett? Gelsomina mintha nem rendelkezne saját akarattal: mások döntenek helyette, félreismeri Zampanót, nem látja meg benne az erő bajnokát, aki nem hódol az érzelmeknek, csak az élvezeteket tartja elfogadhatónak; Zampanò pedig nem akarja megismerni Gelsominát, mert nem akar megismerni senkit. És mégis együtt vannak. Gelsomina tehetetlensége és Zampanò erős, állati jelleme tartja együtt őket. A kommunikáció lehetősége csupán arra jó, hogy a túléljenek és Zampanò utasításai elhangozhassanak. A többi monológ, Gelsomina monológja. Egyetlen alkalommal sikerül beszélgetőtársat találnia Gelsominának, Il Matto személyében, aki bár cinikus és fondorlatos, mégis eljátssza a megértő hallgatóságot. De Il Matto nem komoly társ, ő csak a szavak embere – Zampanò legalább maga mellett tartja, még ha erőszakos is és egy folytonos, biztonságos durvaság és brutalitás jelenlétét kínálja Gelsominának. A bizonytalanság fájóbb, mint a szenvedéssel telített biztonság – ez utóbbit választja sokadszor is Gelsomina.
Az Országúton képszerkesztése szikár, szigorú, van valami puritán egyszerűség abban, ahogyan tárgyak és emberek egymás mellé kerülnek, mint ahogy az emberi lélek is nagyon kevéssel is beéri, és van, hogy csak nagyon kevésre vágyik. A földi értékek csak pillanatnyiak, az úton levés nem engedi meg, hogy Zampanò vagy Gelsomina ragaszkodjanak helyekhez, épületekhez, egy darab földhöz vagy emberekhez, akik nem mozdulnak el lakhelyükről. Ezt a „mindentől elszakadva lenni”-állapotot csak a szentség hiánya különbözteti meg az apácák életétől, akik ugyancsak kötelező módon költöznek kolostorról kolostorra, azzal a meggyőződéssel, hogy Istenhez csak úgy maradhatnak közel, ha a földi dolgok nem kötik meg őket, érzelmeiket, gondolataikat.
Az Országúton a céltalanság útjait, a beláthatatlan végtelent – a film a tenger képeivel indít és ér véget –, az élet és halál kiszámíthatatlanságát olyan képi tisztasággal pörgeti nézői elé, hogy hitelessége, őszintesége, mitikus-balladisztikus ereje egyszerre adja a tragikum szépségét, katarzisát és az emberi szenvedés, a közöny, az üresség és a tehetetlenség egybemosódását, az elidegenedett ember magába roskadását.
