Nem szerencsés a cím magyar fordítása, hiszen a Sötétkamra rejtélyes hangzása, egyedi dologra való vonatkozása éppen olyan minőségeket idéz fel, amelyek nem a Mark Romanek rendezte film sajátjai. Az eredeti cím – One Hour Photo (Gyorsfotó) – nagyon pontos, hiszen egy mindenki által elérhető tömegfogyasztási cikkre utal: amíg bevásárolunk, addig elkészülnek az egyéb élményeink lenyomatai is. Persze ott bujkál bennünk a kérdés: vajon a fotósok, akik futószalagon nagyítják képeinket, meg is nézik azokat, vagy csukott szemmel dolgoznak?
Feltehetőleg – az otthoni színes nagyítás közismert eszköz- és időigényessége miatt – elhessegetjük magunktól ezeket a gondolatokat, és elfotózott tekercseinket abban bízva adjuk át kedves ismeretleneknek, hogy nem élnek vissza azokkal. Ám ezt a kérdést a rendező nem oldja meg ilyen könnyen, sőt filmje főtémájává emeli a felvetést.
A film első kockáitól kezdve nyilvánvaló, hogy tematikájában a nagy előzményre, Antonioni Nagyítására utal. Persze nem a verseny kedvéért, hanem inkább ellenpontozás gyanánt mutatja meg: a fényképezés mint esemény nem csupán a különleges témát kereső, saját képeit kidolgozó fotóművész életét változtathatja meg. A tömegtermelés részét képző, áruházi fotóosztály munkájában éppen úgy megjelenhet a látens, világ és valóság konfliktusa.
A főhős a „mintahivatalnok” vonásait jeleníti meg. Nem vár különösebben semmit az élettől, büszke arra, hogy pontosan és körültekintően végzi munkáját, a semmi-fotózásból megpróbálja kihozni a maximumot. Say a leghétköznapibb módon hétköznapi. Ez az áruház hétvégi nyitva tartásában is kifejeződik, nincs ünnepnap, hiszen nincs is mit ünnepelni, nincs senki, akivel egy szabadnapot el lehetne tölteni. Say kisszerűségét mutatja az is, hogy a képeket – amelyeket ügyfeleiről otthonában gyűjt – egyszerűen kilopja az áruházból, s ezzel akaratlanul is előkészíti saját kirúgatását. Nem tűnik úgy, hogy rászorulna a lopásra, talán kitalálhatna egy fiktív ügyfelet, akinek a nevén jegyzi a magának nagyított képeket, de kisszerűsége megakadályozza ebben. E drámaian szegényes lét oly messze áll attól, amire vágyunk, hogy tulajdonképpen irreálisnak tűnik.
Say jól körvonalazott figurájához képest kevés mozdulattal, sematikusan ábrázolva látjuk a többi szereplő képét, mondhatni csak típusok körvonalazódnak (az agresszív főnök, a vörös hajú, kicsit hóbortos külsejű szerető, a megértő rendőrtiszt), hasonlóan a görög komédiák némely korszakához. A különbség az, hogy a görög komédiák esetében a szereptípusok egymással való konfliktusa a komédia tárgya, itt a típusok csupán Say monodrámájának közegét jelenítik meg. Kedves az az ironikus játék, amikor a törzsvásárlók felsorakoznak, a hangnem ismerős az Amélie csodálatos életéből, ahol az egyes szereplőket első megjelenésükkor a kedvelt és utált apróságaik jellemeznek.
Say az igénytelen helyen az igényességbe, a precíz munkába menekül, és ebben válik sebezhetővé. Nem tudja látatlanul nagyítani a képeket. Tulajdonképpen nem sokat tudunk meg arról a folyamatról, ahogyan kiválasztja kegyenceit, csak onnantól válunk részeseivé az eseményeknek, amikor párbeszéd kezdődik a fotós és a kiválasztott család egyes tagjai között. „Say bácsi” – ahogy magát nevezi, minden pillanatban megaláztatásnak teszi ki magát, hiszen hihetetlenül kemény tolakodása előtt értetlenül állnak az általa szeretettek, illetve vágyottak, és ennek megfelelően folyamatos elutasításban részesül. Végül munkahelyétől (a lopásai miatt) megfosztva, nekilát a kiszemelt családban lévő problémák feltárásának és megoldásának. Itt kezdődik a krimi, a hosszú szemlélődés során lassan előkészített tettlegesség.
Sajnos a film az elejétől fogva nyomott hangulatú. A képi események erejében nem bízva a zene indokolatlanul korán elkezd nyomasztó lenni, fölöslegesen kelti a feszültséget, szükségtelenül felidegesít. Pedig nem rossz, sőt kifejezetten egységes a képi megjelenítés, nem kellene a zene révén a hatást vadászni.
A sértődött alkalmazott utoljára még egy kést is lop, amely egy különösen véres jelenetben is megállná a helyét. Persze a jelenet azért nem lesz annyira véres, mint amennyire az előkészületekből következne. A fotós fotóz, a támadása is fényképezéssel történik, az ő léte a képeken keresztül megy végbe. Végül elnyeri jutalmát. Az utolsó kockákon rákerül a vágyott családi fényképre, a fényképvilág valóságos részévé válik. Így zárul az átlagember drámája, a kisszerű élet hőstette. A néző pedig nem tudja eldönteni, hogy a történet kisszerűségén vagy saját becsapottságán szomorkodjon-e inkább.
