A címet olvasva nem kell rögtön valami akció- és vérdús filmre gondolni, hiszen Maria Larsson örökkévaló pillanatai nem erőszakos cselekedetekhez, hanem varázslatosan emlékezetes képekhez kötődnek, melyeket egy különös, furcsa gépezet – egy fényképezőgép – tett maradandóvá.

Jan Troell legújabb alkotása több mint 100 évvel repíti vissza a nézőt az időben, 1907-be. Megismerkedünk a meleg tekintetű Maria Larssonnal (Maria Heiskanen), aki tipikus korabeli asszony nehéz munkakörülményekkel, rengeteg kisgyerekkel, ráadásként egy iszákos, nőcsábász férjjel, Siggével (Mikael Persbrandt), aki egy cseppet sem könnyíti meg a család mindennapjait. Amikor Maria és Sigge megismerkednek, Maria egy fényképezőgépet nyer a lottón. Sigge úgy gondolja, hogy a nyeremény őt illeti, mivel ő fizetett a szelvényért. Maria ekkor viccesen megjegyezi: hogy Sigge is részesülhessen a nyereményből, ahhoz el kell vennie őt feleségül – és lám, így is lett. A fiatalok összeházasodtak, a fotógép viszont hosszú évekre a fiók mélyére került, egészen addig, amíg a házaséletbe már rég beleunt Sigge alkoholizmusa miatt teljesen el nem adósodtak. Ekkor Mariának eszébe jut a már régen feledésbe merült kis masina, és útnak ered, hogy végső elkeseredésében elzálogosítsa a helyi fotós, Sebastian Pedersen (Jesper Christensen) üzletében.

Pedersen úr és Larsson asszony között már a legelső pillanatban kialakul valami meglepően különleges és erős kötelék. Semmi fizikai húzóerő, csupán mély lelki vonzalom. Pedersen úr nem engedi Mariának, hogy eladja a fényképezőgépet, épp ellenkezőleg: megmutatja neki a mesterség csínját-bínját, a kattintástól kezdve a sötétkamrán keresztül a végeredményig. S így Maria a fotózás művészetének segítségével vészeli át az élet szörnyű csapásait, a fényképezőgép gombjának lenyomása által válik azzá, aki mindig is szeretett volna lenni: erős, szabad nővé.

Troell filmje 100 év távlatából elevenít fel olyan életeket és olyan helyzeteket, melyek önmagukban is kitölthettek volna egy-egy filmet. A középpontban kétségkívül a címszereplő Maria áll, de az ő örömein és szerencsétlenségein keresztül megismerünk még több tucat családot és egyént, akik újabbnál újabb pszichológiai és szociológiai problémákat vetnek fel. Megismerjük Maria és Sigge gyerekeit (szám szerint hetet), a családi barátokat, munkaadókat, szomszédokat, a városi embereket stb. de egyikük sem emelkedik ki a tömegből annyira, mint maga Maria Larsson. Ebben az igen kényes időszakban minden asszony jól tudta, hogy „hol a helye”, ha háztartási és anyai kötelességekről volt szó. Azzal is tisztában voltak, hogy ha férjük dühös, és úgy adódik a helyzet, akkor mindig kéznél kell lenniük, hogy a család feje levezesse a felgyülemlett feszültséget, valamilyen fizikai bántalmazás formájában. Az is megszokott volt, hogy majdnem éhbérért dolgozzanak egész áldott nap, miközben férjük borgőzösen éppen valaki mással hetyegett egy ajtóval odébb. Az viszont egyáltalán nem volt megszokott, hogy az asszonynak „hobbija” legyen, hogy az asszony művész legyen, és merjen is kibontakozni. Pedersen úr ezt a szabadságot adta át Mariának, aki művészként szabadon szárnyalhatott.

Ritka manapság az ennyire precíz színészi összhang, de Troellnak nemcsak operatőrileg sikerült összehangolnia a filmet, hanem a szereplők szintjén is. A finn Maria Heiskanen (akit nemrég láthattunk a fesztiválokon is jól szereplő Férfimunkában) a világ legbarátságosabb és legszelídebb asszonyának tűnik e bő 120 perc alatt, míg Mikael Persbrandt pedig (őt leginkább a Jelenetek két házasságból c. filmből ismerhetik az olvasók) a mai napig jellemző, tipikusan erőszakos férfivonásokat hordozza magában. Vele teljesen ellentétben áll Jesper Christensen, aki a higgadt férfiasságot képviseli: Pedersen úr minden nő álma lehetne, és utánozhatatlanul bájosan hangzik tőle a minden gombnyomás előtti „piff-paff-puff”, ami a mi „itt repül a kismadár!” frázisunknak felel meg. Christensen jelenléte amúgy már sztárszámba megy, hiszen őt Hollywood is kölcsön veszi néha egy-egy James Bond-film erejéig (A Quantum csendje, Casino Royale).

Troell bűvöletes képei és szereplőinek kifogásolhatatlan játéka nemcsak a nézők, hanem az ország elismerését is kivívta, hiszen egy Oscar-díj reményében Svédország idén ezt a filmet jelölte A legjobb külföldi film kategóriában. Sajnos hiába.