A Távozz tőlem, Sátán! címe ellenére egyedi darab: a zsarufilmet hozza össze az ördögűzős horrorral, miközben okkult utalások helyett a Doors életművén keresztül bontja ki az infernálisra színezett rejtélyt. Jim Morrisonnal most tényleg áttörhetünk a túloldalra.
Nincs mese: Scott Derrickson auteurnek képzeli magát. Nem találni más épkézláb magyarázatot arra, miért erőszakolja bele legújabb filmjébe is minden mániáját a rendező, aki az Ördögűzés Emily Rose üdvéért és a Sinister című horrorfilmekkel szerzett magának nevet. Méltán: ha művei nem is riogatnak olyan kifinomult pszichológiával, mint a zsáner klasszikusai, de legalább igyekeznek a szokottnál eltérő fénytörésbe vonni a borzalmakat. Az Ördögűzés Emily Rose üdvéért például a tárgyalótermi dráma avíttas zsánerét dobta fel a címben is vállalt alműfajjal, a Sinister pedig a megtörtént bűnesetekről dokumentumregényeket író művészfőhősével olyan önreflexiót csempészett a sztoriba, amely mentes volt a Sikoly-széria bohóckodásától.
A meghökkentő műfajpárosítás most sem marad el, de Derrickson ezúttal – minden téren – túlzásba esett: „valós események által inspirált” művében a zsarufilmek viseltes drámáit (elhanyagolt feleség, agresszív természetű főszereplő) és a buddy cop movie-k lezsernek szánt vicceskedését hozza egy tető alá a természetfeletti horrorral. Főhősét, Sarchie-t (Eric Bana) mintha csak kontrolcével kopírozták volna a forgatókönyvbe, partnere pedig a Balfékek sorozatból ugrott át: Joel McHale itt is azt a tenyérbemászó modorú, de legalább tényleg humoros lazázót alakítja. A film hasadt, torz hangnemét jól példázza, ahogy a vérkomolyan vett horrortoposzok fejtegetésébe képes átmenteni a haverzsarufilmek flúgos humorát – megfejelve azt egy tényleg vicces Addams Family főcímzene-dúdolással.
A történet azonban még Derrickson-mércével is kifejezetten alulírt. Sarchie, kinek „belső radarja” súgja meg, melyik bűnügyhöz kell kiszállniuk, két rejtéllyel is találkozik egy éjszaka. Hamar kiderül, hogy a gyerekét az állatkerti oroszlánok közé dobó asszony és a feleségét verő exkatona ügye összefonódik, méghozzá egy Irakból visszatérő, a gonosz által megszállt katonának köszönhetően. Sarchie-ékat egy hipszterforma jezsuita pap, Mendoza is segíti, aki elszavalja a Derrickson-filmek tételmondatát a kétfajta gonoszról. A másodlagos, emberi gonoszságnál sokkal rémisztőbb az „igazi”, a színtiszta, melynek létére nincs racionális magyarázat. A rendezőnél a primér gonoszság nemcsak a spirituális szféra létének bizonyítéka, de az erősebb(nek szánt) horrorhatás megalapozója is. Most azonban csak olcsó kifogás a felületesen összefércelt forgatókönyvre.
Hiába vonja be a film legérdekesebb karakterének tűnő, egykori drogosból pappá avanzsált Mendozát a sztoriba, Derrickson végül nem kínál magyarázatot a megszállottságra. Emily Rose-nál legalább bejelentették, hogy a magasságos Lucifer borzolja a keresztény kedélyeket, a Távozz tőlem, Sátán!-ban viszont – a magyar címmel ellentétben – nem derül ki, mi vagy ki szállta meg az Irakban szolgált katonákat. Nincs se egy ősi mitológiából, se a keresztény hitvilágból kölcsönkért humbug-magyarázat, ami persze nem is hiányozna senkinek, ha a végeredmény így nem sugallná azt: lehet, hogy az amerikai utcákon terjeng az emberi gonoszság, de az igazi terror mégiscsak Irakból származik. A háborúból fertőzötten hazatérő katonák persze kínálnák a poszt-traumatikus stressz horror-metaforáját, mint ahogy anno a vietnámi háború is lecsapódott az amerikai zombifilmben, de Derrickson épp csak megpendíti, majd lógva hagyja ezt a teljesen nyílt áthallást.
Filmje így még annyira sem kifinomult, mint az ateistákat dühös képmutatóknak, a keresztényeket ájtatos szentnek ábrázoló Ördögűzés Emily Rose üdvéért. Derrickson hiába dob be még egy témát – az emberben burjánzó erőszak érték- és identitásromboló hatását –, papírmasé-fejű karaktereivel ezt sem tudja árnyalni. Ehelyett inkább privát kattanásait gyömöszölgeti a sztoriba, előrángatja például az ijesztőre hangolt állatsereget, amely ugyanilyen kimódoltsággal bukkant fel a Sinisterben is, ám most sem lép túl a nem túl kreatív bagoly–oroszlán–kígyó mesterhármason. A rendező műveiben visszatérő jellegzetességeket még lehetne sorolni a pusztán a férfihős drámájának rezonőreként használt női karakterektől a főszereplő megtérésével záruló fináléig, de a Távozz tőlem, Sátán!-t nem is ezek, hanem az elhibázott műfajházasság buktatja el. A természetfeletti horror mellett a zsarufilmek akcióit is próbálja működtetni, de csak kézikamerás maszatolásra futja tőle ezen a számára járatlan terepen – a megszállt főgonosz és a kigyúrt Joel McHale késcsatája a film egyik mélypontja. Ráadásul a realizmusra építő rendőrfilm és az irracionális természetfeletti horror sem fér meg egymás mellett: a rendőrőrsön levezényelt ördögűzés például teljesen hiteltelen – és nemcsak azért, mert közben a The Doors pszichedelikus zenéje szól.
A Távozz tőlem, Sátán! egy szűk kétórás leszállóág Derrickson számára, aki nem képes olyan borzongató atmoszférát szőni, mint a Sinisterben. A horrorfilm-nézés hatásáról és a letűnt sikereket hajhászó író személyiségéről feltett gondolatok nélkül végleg visszatéved az ördögűző-filmek elrozsdált sokkeffektekkel döngölt terepére. Csak a hangsáv közvetítette vokális horror kidolgozásában tesz – igaz, nagy – lépést előre: a Távozz tőlem, Sátán! legjobb pillanataiban úgy hangzik, mintha a Berberian Sound Studio maximalista horrorfilm-hangmérnöke hozta volna össze egy kecskebelezős black metal banda frontemberével. A falkarmolások sercegő, nyikorgó hangjaitól a tébolyultak hörgésén keresztül a legtöbb jelenetet végigkísérő, zajszimfóniává emelt suttogásokig profi munka a film hanghorrorja.
Az egészet persze iróniafosztott camppé változtatja a Doors zenekar tízpercenkénti felemlegetése: először még csak egy megszállott nő ismételgeti a Break On Through (To The Other Side) sorait, majd a sátánűzős nagyjelenetben fel is csattan az emlegetett Doors-sláger. Miközben a nézőnek maga alá kéne rosálnia a minden testnyílásán keresztül vérző démontól, addig ő inkább Morrisonnal bulizna. Az énekes spiritualista dalszövegeinek kibontása helyett így inkább csak nevetséges lesz a tanulság: igen, rockzenére még 2014-ben is csak az ördög ropja.
