Kevin Smith régi játékos a „ki tud minél több filmes idézetet belegyúrni egy százperces produkcióba” versenyben, új filmjével pedig keményen próbál visszavágni még Michel Gondrynak is, aki egy ideig elegánsan átvette a vezetést a Tekerd vissza, haverrel. Sajnos, a Két kopper pont a finisnél vérzik el, épp az elegancia hiánya miatt.
Biztosan van egy hatalmas célközönség, akik életének egyik legnagyobb szomorúsága, hogy elmúltak a nyolcvanas évek és ma már nem készülnek olyan zsaru-haver-filmek (kínomban csak így tudtam lefordítani a „buddy cop movie”-t), amelyben az egymás agyára menő, de azért mégis jóbarát, legtöbbször fekete-fehér rendőrpárosok osztják az észt és az ólmot a rosszfiúknak, dacolva a lobbanékony rendőrkapitány rosszkedvével. Kevin Smith leginkább nekik, a 48 óra, a Halálos fegyver, a Beverly Hills-i zsaru és a többiek öregedő rajongóinak akar benyalni, méghozzá rettentő mélyen.
Teszi ezt azzal a hatalmas naivsággal, miszerint hogyha a film elején elég erősen hangsúlyozza (értsd elmondatja az egyik főszereplővel) a „hommage” (azaz tiszteletadás) szót és így jelzi téma- és formaválasztásának tudatosságát, akkor azt mindenki ténylegesen annak fogja olvasni a továbbiakban, egyszersmind megbocsátva neki mindent, ami a filmben történik... mivelhogy ő idéz. Holott az egyetlen, akit idézni kellene, mégpedig bíróságra beidézni, az maga Kevin Smith. Mert a sületlen, megbotránkoztatóan undorító poénmassza és a hollywoodi giccs nem keverednek jól. Amikor függetlenfilmesként kizárólag az előbbiből épített filmet, az zseniális volt (Shop-stop / Clerks. 1994), de később a konvencionalitás futóhomokja egyre inkább elnyelte rendezőnket, most meg leginkább azon fáradozik, hogy haldokló független énjétől egy-egy darabka gamat humormorzsát tuszkolhasson be az álomgyári sablonok közé.
A „fekete rendőr” itt most Tracy Morgan, akit leginkább A stúdió (30 Rock) című NBC-sitcomból ismerhet a nagyérdemű: az ott előadott idióta, gyerekes, nagyszájú, inkompetens figurát hozza itt is, csak éppen rendőrjelvénnyel, a „fehér rendőr” pedig nem más, mint a jó öreg Bruce Willis, akinek zsigerből megy ez a figura, számtalanszor játszott efféle rendőrt a Die Hard-sorozattól kezdve Tony Scott Utolsó cserkészéig. Meg is látszik rajta, meglehetős rutinnal és unalommal szlalomozik végig az ismerős narratíva kötelező pontjain. Vele szemben Tracy Morgan tényleg vicces tud lenni, de szegénynek igencsak meg kell dolgoznia Eddie Murphy, Danny Glover, Martin Lawrence és a többiek árnyékában.
A történet annyira „klasszicizáló”, hogy még egy becsületes spoilert sem tudnék felemlegetni bel[le. A történet vezetése is passzol, mindkét rendőr magánéleti problémákkal küzd, ezeket vágja Kevin Smith amúgy tökéletes arányérzékkel párhuzamosra a drogos üggyel, amin épp nyomoznak (azaz nyomoznának, hiszen temperamentumos főnökük balfaszság alapos gyanúja miatt elveszi fegyvereiket és jelvényeiket). Ehhez társul az ugyancsak a nyolcvanas éveket idéző laposka zene, de az is csak tiszta forrásból, maga Harold Faltermeyer szintetizátoraiból (tegye fel a kezét, akinek utolsó generációs, érintőképernyős mobiltelefonján a csengőhang most is a hírhedett Axel F című szám a Beverly Hills-i zsaruból) és képi világ. A korszak rajongói tehát elégedetten süppedhetnének bele a moziszékekbe – ha a poénok ütnének, s a film tényleg vicces lenne. Sajnos, Kevin Smith filmjei egyre kevésbé viccesek, s az előbb említett trágár és ordenáré poénok csak néha tudnak megröhögtetni, s akkor is csak annak árán, hogy teljesen kilógnak a filmből.
Ennek ellenére nem teljesen elvesztegetett idő a Cop Out: például le lehet ülni egy jegyzetfüzettel és számolgatni a filmes utalásokat (főleg a film első felében tömörülnek, én a tizedik percnél feladtam), vagy élvezni a néha nagyon eltalált mellékszereplőket, főleg az elmebeteg parkour-őrült betörőt, Seann William Scottot. Vagy fel lehet fogni egy, a mostanában özönlő romantikus komédiák helyetti, azoknál még mindig sokkal jobb és viccesebb alternatívának.
