A rosszul vagyok magamtól című fekete komédia azt próbálja bemutatni, hogy meddig képes az ember elmenni, amikor figyelemre és elismerésre vágyik. Kristoffer Borgli abszurdba hajló válasza egészen megrendítő, a valódi pofont azonban csak akkor kapjuk, amikor ráébredünk, hogy a vásznon megjelenő karakterek egy kis túlzással akár mi magunk is lehetnénk.

Első ránézésre Signe (Kristine Kujath Thorp) és Thomas (Eirik Sæther) tökéletes párt alkotnak, de nem kell rá sokat várni, hogy kiderüljön, itt valami nem stimmel. Az, hogy nem fizetnek a méregdrága borért, vagy hogy széket lopnak egy kávézóból, még nem is lenne akkora gond, csakhogy több sebből is vérzik a dolog: a kapcsolatot csupán arra használják, hogy versengésüket közös barátaik előtt is bemutathassák, érzelmi kötődésnek szinte nyoma sincs, az igazság pedig az, hogy mindketten egyedül vannak.

Az önfényezés versenyét jó darabig Thomas vezeti, lopott tárgyakból összelegózott installációja már látogatható a város egyik neves múzeumában. Behozhatatlannak tűnő előnye akkor kerül veszélybe, amikor Signe végre rátalál a rég áhított stratégiára: hogy a figyelem középpontjába kerülhessen, a nő szándékosan betegíti meg magát, és ahogy testét lassan beborítják a csúnya kiütések, ő annál jobban kezdi érezni magát.

A mennybemenetellel felérő leépülést a norvég rendező tömény humorral tálalja, karaktereit nem kímélve figuráz ki szinte mindenkit az anyjával élő nerd díler sráctól kezdve a Signéből modellt faragó ügynökség munkatársain át egészen a holisztikus gyógyászattal foglalkozó csoportvezetőig. Merthogy Signe betegsége egyre tarthatatlanabb, ezért aztán beiratkozik egy holisztikus csoportterápiára, ahol még a társaktól is megkapja, hogy le kéne már kicsit nyugodnia, hiszen velük ellentétben őt legalább egy könnyen észrevehető és jól beazonosítható kór támadta meg. Épp ezek lennének hősünk céljai is: észrevehetővé és beazonosíthatóvá válni. Csakhogy a barátja tiszteletére rendezett vacsorán a meghívottak még azt sem tudják, hogy kicsoda, mindenki Thomas testvérének nézi őt. Erre aztán gyorsan kitalálja, hogy súlyos allergiában szenved, és eljátssza, hogy rosszul lesz. Terve egy ideig még működik is, mindenki aggódni kezd érte, de aztán megint láthatatlanná válik. Hogy a világ szabályai ennyire kegyetlenek, vagy csak a körülötte levő emberek hülyék mind, az itt most nem derül ki, valószínűleg mindkét állításban van igazság – a legfontosabbról azonban, ami a szembenézés lenne, arról Signe még életében nem hallott. Segélykiáltására először egy sérült embereket foglalkoztató modellügynökség válaszol, de megváltás helyett ez is csak Kristoffer Borgli egy újabb odaszúrása, ezúttal a szépségiparnak.

A norvég rendező nem menti fel szereplőit, csak nézi, ahogy vergődnek és hangosan nevet rajtuk. Nem riad el az olyan merészebb megoldásoktól sem, mint mondjuk egy hirtelen beütemezett öklendezés megmutatása, vagy a bizarr szexjelenet, amelyben Signe arra kéri Thomast, kérdezze már meg, hogy hogy van, miközben a nő épp a saját temetéséről ábrándozik. ,,Egy nem romantikus komédia” – hirdeti a film angol nyelvű plakátja, és ha eddig a jelenetig még nem is, ezután már biztosan elhisszük neki. Érzelmek helyett mindössze félreértelmezett célokat találunk, illetve Signe kétségbeesett küzdelmét a világgal, mely világnak ő maga is a része, és mely tényről újból és újból megfeledkezik.

Signe legnagyobb bűne – na nem mint ha norvég alkotója adott volna neki valós döntési lehetőséget –, hogy a film címét meghazudtolva egyáltalán nem lesz rosszul magától. Bár tart a lebukástól és a kudarc gondolatával is eljátszadozik néha, de ennél tovább már nem szívesen megy. Ő egy igazi szatirikus hős, aki kizárólag kifele képes megélni mindazt, ami a szívét nyomja (ha még megvan neki egyáltalán). Tökéletesen végzi el feladatát, ha mások hibáztatásáról van szó, és szentül meg van győződve afelől, hogy kizárólag környezetében a hiba. Sorsa ilyenképp elkerülhetetlen, csakhogy talán soha nem is az volt a cél, hogy elkerülje, hanem hogy emlékeztesse nézőjét, nem árt időnként a tükörbe nézni. A film utolsó jelenetében Signe sírva mondja ki, hogy szeret élni – már csak megtanulni kéne valahogy, tehetnénk hozzá. Ha neki nem is, nekünk mindenképp.