A robbanás vicces és borzalmas, festői és tragikus. A robbanás egyszerre komédia és dráma.
Mindenki utálja Johant (Pål Sverre Hagen), mert más, mint Titran kisvárosának többi lakosa. Johan szereti a dinamitokat, időnként felrobbant egyet-kettőt a Norvég-tenger partjainál. Minél hangosabb a dörrenés, annál orgazmikusabb az élmény. Különös szokásáról és szórakozásáról aligha ő tehet: első csecsemőkori tapasztalatainak nagy része édesapja hídrobbantásaihoz köthetők. Amikor a kis Johan épp elgügyögné első szavát („mama!”), egy nem túl távoli híd hatalmas robajjal a levegőbe repül. Megtörténik életének „ősrobbanása”; így veszi kezdetét saját története. Míg szülei a náci csapatokkal szembeni partizánakciók során alkalmaztak különböző bombákat, a fiú számára a robbantgatás gyönyörré, eksztázissá, lételemmé válik.
Ugrás az 1950-es, majd 70-es évekbe: a náciknak már hűlt helyük (sem) maradt, Johan robbantás-fétise viszont még mindig színesíti a tengercsobogás és szélfúvás könnyed titrani szimfóniáját. A fiú robbantásaival – csak úgy mint az ősrobbanás esetében – saját szűkös univerzuma is egyre tágul. A szüleivel végző akna eljuttatja nagybátyjáék lakóhelyére, egy későbbi baleset pedig egyenesen Amerikába „repíti.” Lassan csordogáló életének mindig egy-egy félresikerült robbantás ad újabb löketet; legyen az egy külföldi utazás vagy tíz év börtönbűntetés. Fetisizmusához azonban a legnagyobb kudarcok és tragédiák után is ragaszkodik – épp ezért utálja mindenki.
Johan az evolúció megrögzött, fanatikus híve. Hangos durrantásaival áldozatot mutat be az „ősatom” számára; dinamitrúdjainak és TNT bombáinak ritualizált elkészítését és használatát még édesapjától tanulta, később pedig tovább is adja „misztikus tudását.” Míg a zsidó-keresztény Isten hat napon át, gondosan formálta meg a világot és még pihenőnapot is tartott, addig az evolúció a robbanás, a pillanatnyi káosz következményének tekinti az univerzum létrejöttét. Johan nem az isteni teremtés lassú visszajátszásában, a nyugalmas elporladásban, hanem az ősrobbanás teremtő és romboló erejében hisz. Ő aligha látott a környezetében „természetes módon” kimúló embert. Szülei, a helyi postás és barátnője mind robbanás áldozatai lettek. Talán nem is létezhet halál egy szempillantás alatt lezajló szétpukkanás nelkül. Aligha meglepő, hogy az idős Johan koporsó helyett egy dinamittal megrakott csónakot kér végrendeletében, és hatalmas láng- és füstcsóva kíséretében szeretné kiradírozni testét a létezésből. Johan valódi evolucionista: a lét és nemlét kizárólagosságának hirdetője, aki az ősrobbanás előtti pillanatba vágyik vissza. Nem kell neki se megváltás, se holmi halált követő utópia. Semmiből semmivé akar válni. Johan ugyanakkor nem is a matéria megszállotja; elítél mindenfajta kötődést az anyaghoz. Habár számára a halál nem más, mint a test villámgyors elemekre bomlása, bármiféle ragaszkodás annak szimbolikus fenntartásához (legyen az egy sírkő vagy urna) szerinte nevetséges, sőt, eretnek gondolat.
Johan szemében a robbantás nem csupán a pusztítás, hanem a teremtés káosza is, az ősrobbanás újrajátszása. Sokszor nem rombolásra, csupán a dinamit fény- és hangjátékára vágyik. A robbanás fénysugarat, hangot és mozgás teremt – a robbanás gyönyörű. Johan mindezek ellenére nem terrorista. Jean Baudrillard szerint a 21. század kezdetén a nyugati világban elburjánzó terrorizmus mozival átitatott kultúránk látvány-orientáltságából inspirálódik, annak eszközeivel hívja fel magára a tömegek figyelmét. A terroristák számára ez a szuperszónikus spektákulum csak eszköz egy borzalmas cél eléréséhez, Johannak viszont az erőteljes energia-felszabadulás, a heves oxidáció, a füst íze maga a cél, az orgazmus pillanata. A szagtalan nitroglicerin talán csak Johan orrában nyer valamiféle vonzó illatot.
Bár a metafora adott, Hallvar Witzo fekete komédiával fűszerezett életrajzi melodrámájában a dinamitrúd nem válik expliciten fallosszá, a robbanás nem lesz a nemi aktus tetőpontjával egyenlő. Szex-reflexió és mély pszichoanalízis helyett inkább a film(néző) és robbanás viszonya kerül alkotásának fókuszába. Szexuális orgazmus helyett a látvány-orgia kérdése válik hangsúlyossá: miért szeretjük nézni a robbanásokat? Miért váltunk rájuk jegyet újra és újra a pénztáraknál? (A premier időzítése tökéletes: éppen most futja köreit a mozikban Michael Bay legújabb akció-őrülete is). A rendező a robbanás szemtanújának/nézőjének különböző reakcióit, élményeit veszi górcső alá, némely esetben több ellentétes érzelmet kiváltva egy-egy „detonációval.” A pusztítás eufóriája és ambivalens érzelmeket keltő hatása tematizálódik filmjében. A robbanás vicces és borzalmas, festői és tragikus. A robbanás egyszerre komédia és dráma. A robbanás maga a mozi, a mozi pedig csupa robbanás. Mi, mozinézők meg egy kicsit mind Johanok vagyunk.
