A világ legrosszabb embere nem a világ legrosszabb emberéről szól, csak egy fiatal nőről, aki bármelyikünk lehetne.
Joachim Trier saját szavai szerint olyanok számára szeretett volna romkomot rendezni, akik utálják a romkomokat. Így született meg A világ legrosszabb embere, amelynek vázára Hollywoodban (és a világ számos egyéb pontján is) könnyedén egy hagyományos romantikus vígjáték épült volna egy két pasi között őrlődő, a helyét kereső, folyton munkát váltó, szabadelvű lányról, aki felett ott lebeg a felelősségvállalás, az idősebbé válás és az útkeresés fenyegető terhe. A világ legrosszabb embere azonban a megszokottnál sokkal nyersebb, tabusértésektől sem mentes film, amely idealizálás nélkül beszél a szerelemről mint olyanról – meg persze egy fiatal nő életének egyéb hullámhegyeiről és -völgyeiről.
Az alaphelyzet kifejezetten magyar referenciákat is bevonhat: A világ legrosszabb embere lehetett volna a női VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (vagy éppen a norvég A legjobb dolgokon bőgni kell) is, de Joachim Trier a társadalmi dimenziót gyakorlatilag teljesen kizárja a filmjéből. Julie (a Cannes-ban díjazott Renate Reinsve) nem egy elveszett generáció képviselőjeként, nem a bohém művészifjúság szimbólumaként létezik, ő csak egy személy, egy sors – ráadásul A világ legrosszabb embere összességében fanyarabb, az utolsó hányadában pedig kifejezetten tragikus fordulatokat is tartalmaz.
Érdekes, hogy 2021-ben hány alkotás örökítette meg pont a harminccá válás pillanatát. Bo Burnham Inside-ja vagy a Tick… tick… boom mellett A világ legrosszabb embere is felmutatja, hogy a 30 az új 20, vagy inkább 18, tehát ekkor jön el valójában a felnőtté válás lesújtó pillanata. De míg a másik két mű főhőse összehasonlítja magát a szülei generációjával és összeméregeti a barátai és a saját eredményeit kitérve arra, hogy valamit már tényleg kellene kezdenie magával (mindezt egy hónapon belül harmincévesként könnyű átélnem), Julie életében jóval áttételesebben jelenik meg mindez. Ugyan néha kinyilatkoztatja a gondolatait, valamimt a narrátor is árnyalja azokat, de elsősorban nem téziseket, hanem elkapott gondolatfoszlányokat, a tétovaság, változékonyság és a világ bonyolultságának lenyomatait kapjuk meg tőle. Mi legyen a munkája, melyik férfit válassza, akar-e gyereket, mit kezdjen a közömbös apjával, mit gondol a közélet meghatározó kérdéseiről – Trier a maguk összetettségében és eldönthetetlenségében mutatja fel ezeket a kérdéseket, a film célkitűzése pedig csupán annyi, hogy egy kicsivel közelebb kerüljünk a válaszokhoz, miközben végigkövetjük Julie útját.
Trier nem sajnálja le és nem neveti ki hősnőjét, A világ legrosszabb embere az életszagú apróságok és a végletes döntések drámája. Ugyanilyen empatikus a Julie-t körülvevő két legfontosabb férfival: nem ítélkezik felettük, érthetővé teszi az őrlődést köztük. Míg Aksel (Anders Danielsen Lie) egy idősebb, zordabb, egyhangúbb, intellektuálisan vonzó partner, addig Eivind (Herbert Nordrum) fiatalabb, könnyebben kezelhető, szenvedélyes és kiskutyaszerű barát. Mindkettő kell és egyik sem elég – ugyanez van a hivatásokkal is, a sebészből pszichológuson át íróvá és fotóssá váló Julie-nak előbb magában kell rendet raknia ahhoz, hogy eldönthesse, mire is vágyik tulajdonképpen.
A világ legrosszabb embere könnyednek indul, majd filozofikusabbá és drámaibbá válik, a vége már kicsit száraz is. Némileg feleslegesen 12+2 fejezetre oszlik, ami inkább csak az alkotók dolgát könnyítette meg: így nincs kontinuitási kényszer, maradhat szétszabdalt, epizodikus a történet. Realista és elemeltebb fejezetek váltakoznak, az egyik legemlékezetesebb például egy kimerevített pillanat, amelyben Julie eldönti, hogy elhagyja egyik férfit a másikért – a ledermedt városban végigfutó, önfeledt hősnő látható a plakáton is. De a nem-megcsalás és a varázsgombás trip is telitalálat – minden fejezet Julie újabb és újabb arcát mutatja fel.
A film két kitérő (Hétköznapi titkaink, Thelma) után Joachim Trier és Eskil Vogt írótárs Oslo-trilógiájának harmadik része – a Szerzők és az Oslo, augusztus is oslói fiatalok botladozását követte, Julie személyében azonban női hőst kapunk, a férfialkotók pedig az ő lelkét is ugyanolyan mélyen értik. Trier meleg hangulatú, otthonos, élhető, változatos helynek mutatja be a norvég fővárost, hősei pedig (Anders Danielsen Lie a korábbi részekben is főszerepet kapott) sérülékeny, de mindig előretörő, emberi figurák. Norvégia Oscar-nevezettje ügyesen egyensúlyoz az egyedi és az egyetemes, a humoros és a drámai, a konkrét és az álomszerű között – így ismerhetünk rá benne az életünkre még akkor is, ha az gyökeresen más, mint Julie-é.