Lila Avilés érzékenyen beszél elmúlásról és halálról, kétségbeesés helyett az élet örömeit ünnepelve, egy család gyászra való kaotikus felkészülésén át.
A Tótem élénk felütése azonnal komor fordulatot vesz – miután a hétéves Sol (Naíma Sentíes) édesanyjával, Luciával egy közmosdóban próbálgat színes bohócparókákat, a lány megfogalmazza kívánságát a nagy napra: „remélem, apa nem hal meg!” A cselekmény központjába ugyanis Sol harminc felé közeledő édesapjának születésnapja kerül, csakhogy ez kettős eseménnyé válik, mivel Tona (Mateo García Elizondo) egészségügyi állapotát megismerve rájövünk, hogy valószínűleg ez lesz számára az utolsó. A mexikói rendező Berlinálé versenyszekciójában bemutatott második nagyjátékfilmje egy lehetetlenül hétköznapi család, illetve egy ház mikrokozmoszán keresztül alkotja meg szerényen a legapróbb érzelmek kirakósjátékát. Az alaphelyzet már eleve rendhagyó hozzáállásokat provokál: nem mindenkinek van lehetősége részt venni a saját halotti torán.
A film végére időzített esti felköszöntés népes vendégserege felől pedig azonnal érthetővé válik az aznapi készülődés feszültsége és fontossága. Az ételek elkészüléséért Tona testvére, Nuri (Montserrat Marañon) felel hajfestés közben, míg Sol másik nagynénje (Marisol Gasé) a fürdőszobában veszekedik – vagy éppen egyre ittasabb állapotba kerül az első odaégetett torta utáni második díszítése alatt. Az előkészületeket végig Sol nagyapjának őrködő tekintetei felügyelik, miközben sikertelenül próbál vigyázni az unokáira, akik tréfából ellopják elektromos beszélőkészülékét. Az egészet pedig Sol szemszögéből tapasztaljuk meg, ahogyan a felnőttek világából való kizárás után unalmában párnaerődöt épít magának vagy éppen csigákat gyűjt a kertben. A gyermeki nézőpont felé való közelítés eredményeképpen a film azt a pillanatot ragadja meg, amikor a fogalmi kifejezéseink egyszerűsítése mögötti valósággal szembesülünk. Sol ugyanis hiába fogalmazza meg egyértelműen kívánságát, a film annak a folyamatát követi végig, ahogyan valami megfogalmazhatatlan hiány megsejtéséig jut. Ezt érezhetjük az apával való találkozás visszatérő vágyában. Avilés pedig a néző elől is elrejti a betegeskedő Tonát, akinek állapotát csak a film végén láthatjuk mi is.
Ugyancsak a Sol érzékelésére való koncentrálás következtében a film az időt meglehetősen szubjektíven kezeli. A nagyon feszes idő- és térkontinuum ellenére egyes pillanatok a várakozás unalmában végtelenül hosszúra nyúlnak, máskor könnyedén előreugrunk az időben. Az egyetlen helyszínre,illetve rövid időintervallumra való intenzív összpontosítás ellenére Avilés kilép a hagyományos narratív sémákból, a nap folyamán megfigyelt véletlenszerű események közti folyamatosságot megtöri, a szereplőit nem vezeti be, mi is egyszerűen csak úgy ott vagyunk velük. Az egyik pillanatban például egy gyanús sámánnő érkezik Nuri hívására, hogy kiűzze a házból a gonosz energiákat, a másik pillanatban egy tinédzser testvérpár civakodásán veszünk részt, akiknek a létezésükről a film első felében említés sem kerül, és ezután sem találkozunk velük, az pedig sosem derül ki egyértelműen, hogy kinek lehetnek a gyerekei.
Közben pedig mi is valószínűtlenül hosszúnak érzékeljük ezt az egyetlen napot, s így a filmnek létrejön egy már-már mitikus rétege is, ami olykor kozmikus tágítások felé nyit: Sol a világvégéről érdeklődik okostelefonjának mesterséges intelligenciájától. Ezt a réteget egyfajta ciklikusság erősíti: a festő Tona éppen abban a szobában és ágyban fekszik, ahol Sol nagymamája meghalt, a régi képeket visszateszik a falra, egy-egy beszélgetésben az idő pedig történelmi távlatokba kerül, az egész mezoamerikai kor felfogására kiterjesztve. Ilyen mitikus közvetítővé válik Cruz (Teresita Sánchez), Tona ápolónője, aki a beteg magányos kriptája és az élettől hemzsegő lakás között közlekedik. Az idővel való játék pedig azért lesz izgalmas, mert a film fő drámája tulajdonképpen éppen ennek a hiánya. Tona apja, aki valószínűleg ugyanúgy átesett egy rákbetegségen, egy nyolc éve gondozott bonszáj-fát ajándékoz fiának – aminek koncepciója alapból felvetheti a befektetett munka eredményességének értelmét, de mintha a Tótem ilyen szempontból is egy életörömöt hirdetne a hasznosság fontosságával szemben. Tona pedig egy képet ad ajándékba kislányának, amire annak minden kedvenc állatát felfestette, így kimerevítve az időt és az életet.
Ahogy a filmben végig jelen van egyfajta dualitás a gyász és az ünneplés között, Avilés ezt a kettőséget a hozzáállásában is tovább fokozza: a dokumentarista megfigyeléseket a fikciós filmek és a gyermeki észlelés fantáziavilágával vegyíti. A helyenként naturalizmusig jutó realizmusba abszurd elemek keverednek, kezdve a pálcára kötött kiflivel rohangáló ördögűzőtől magáig a házig: a családi portrékkal teleaggatott falak közé valószínűtlenül sok növény kerül be rovarostól, igazi dzsungeli hátteret teremtve a családi káosznak. S bár a film motívumrendszere szerencsére nem túl egyértelmű, sajnos sokszor belefut művészfilmes közhelyekbe. Vizuálisan is olykor szépelgő, pedig képei érzékien fogalmaznak meg egyfajta nosztalgiát.
Hogy mi is a címben megfogalmazott totem? A Tonának ajándékozott bonszáj-fa? A túlságosan nagy jelentőséggel felruházott tárgyak, amikkel telepakolták a házat? A ház, mint a család szelencéje? Esetleg a család maga, mint egy nagyobb kultúra, az emberiség reprezentációja? Vagy talán az életnek az az archaikus szakralitása és fizikai kettősége, amit Avilés olyan finoman megérez és megfogalmaz ebben a filmben?
