Darren Aronofsky A pankrátor után ismét újra kézen fogva vezet vissza egy színészt Hollywood fellegvárába: Brendan Fraser alakítása még azután is napokig velünk marad, hogy a The Whale-lel kitépte a szívünket.

A 300 kilósra maszkírozott Brendan Fraser volt az utóbbi napok, hetek központi témája, és nagyjából ennyit lehetett tudni a The Whale című filmről is: Darren Aronofsky új alkotása egy kövér, családjától elszigetelődött, meleg ember utolsó hetét mutatja be. Ez azonban csak a felszín. Ugyan már önmagában az is kivételes, hogy a The Whale főszereplője egy elhízott férfi, akinek az állapota súlyos egészségügyi problémákat okoz – az emlékezetes, de a nézőt annál kényelmetlenebb helyzetbe hozó nyitójelenetből ez egyértelműen kiderül –, ám ez nem poénforrásként szerepel a filmben. Ha ugyanis a túlsúly témája szóba kerül Hollywoodban, akkor az vagy egy mellékszálra korlátozódik (mint például Gilbert Grape-ben), vagy gúnyt űznek belőle (A bölcsek kövérétől A nagy nagy Ő-ig). De a The Whale nem az elhízásról szól – ez csupán az események és Brendan Fraser briliáns színészi játékának katalizátora –, hanem olyan sokkal összetettebb témákról, mint a gyász, a függőség, apa-lánya kapcsolat, megbocsátás és ítélkezés. Fraser pedig úgy ragadja meg Charlie csendes optimizmusát és sebezhetőségét, hogy többé már nem hagyatkozhat a kisfiús bájára (melyre tehát a több száz kiló műháj is rásegít), más eszközökre kell hagyatkoznia, így kifinomultabb és kiélezettebb lett színészként, mint eddig valaha. Ez eredményezi a felejthetetlenül zsigeri és érzékeny alakítását.

A külsejét rejtegető férfi online kurzust oktató angoltanárként (permanensen „elromlott” webkamerával) kutatja tanítványai írásában az őszinteséget, amit korábban csak egyetlen esszében látott meg: egy Moby Dickről szóló dolgozatban, mely azonnal képes őt megnyugtatni és az egyre romló vérnyomását normális(abb) szintre hozni. Miközben a virtuális és a való világban mindenkiben képes meglátni a jóságot („Az emberek képtelenek nem törődni egymással” – mondja) úgy, hogy alapvetően egyetlen személy van az életében, aki tényleg önzetlenül foglalkozik vele (a nővérként dolgozó sógornője, Liz – Hong Chau, aki a Charlie végzetes állapota miatt érzett fájdalmát szúrós parancsolgatással leplezi), a tüskés felszín alatt mégis átsugárzik a gyengéd szeretet. Mindenki mást a düh (lányát, Ellie-t), a bizarr kíváncsiság (a pizzafutárt) vagy éppen álkereszténység (Thomast, a hittérítőt) vezérel, ám Charlie-nak meggyőződése, hogy ők is fundamentálisan jó emberek. Így bár Charlie teste Herman Melville regényének hajójához hasonlóan a vég jelképe és a férfi halálos ítélete, az elméje és a szíve viszont a megváltás letéteményesei.

Szüksége is van a bűnbocsánatra: elsősorban Ellie-től (Sadie Sink), akit 8 éves korában elhagyott, de saját magának is meg kell bocsájtania, hiszen évek óta ostorozza önmagát. Miután szerelmes lett egy diákjába, és a férfiért otthagyta a családját, Charlie csak néhány pillanatnyi boldogságot kapott. Az átmeneti idillt követően Charlie szerelme meghalt, a férfi pedig mértéktelen falásrohamokba fojtotta gyászát, egyúttal így büntetve, majd végül függőségbe taszítva saját magát. A szerelme halála ugyan nem az ő hibája volt, az, hogy elhagyta a lányát viszont igen – ezért az élete utolsó percéig törleszt. Brendan Fraser esendő tekintete lehetetlenné teszi, hogy ne érezzünk együtt Charlie-val, ezzel együtt szinte kézzelfogható az apa nélkül felnőtt Ellie fájdalma is. Sadie Sink már a Stranger Thingsben (különösen a legutóbbi évadban) is bizonyította, mennyire ígéretes tehetség, az ő értelmezésében azonban Ellie a gyerekkori trauma megtestesülése. Haragban áll a világgal, állandóan dühös és lázad, és minden alkalmat megragad arra, hogy legalább akkorát rúgjon az apjába, amekkora fájdalmat ő érzett kislányként. Mert hiába teltek el hosszú évek azóta, hogy Charlie a szerelmet választotta a gyereke helyett, az elhagyatottság sebe még mindig frissen tátong Ellie lelkében. Sink tehát kiválóan megragadta, milyen az, akiben folyamatosan tombol a feldolgozatlan trauma – hibátlan színészi döntésének következtében csak az utolsó utáni pillanatban mutatja meg a sebezhető oldalát. Ő és Fraser pedig olyannyira kiegészítik egymást, valamint olyan jól képesek együttműködni, hogy szívfacsaró apa-lánya párosuk adja a The Whale legzsigeribb pillanatait.

Aronofsky rendezéséről lehetetlen száraz szemmel távozni, a könnyek pedig akkor is megállíthatatlanul folyni fognak az arcunkon, ha közben tisztában vagyunk azzal, hogy a The Whale helyenként kifejezetten pátoszos. Ez viszont feltehetőleg a történet színházi múltjának köszönhető. Samuel D. Hunter ugyanis a saját darabjából írta a film forgatókönyvét, így talán elképzelhető, hogy nem mindig tudta megtartani az adaptálásnál szükséges kellő távolságot az eredeti műtől. A The Whale kamaradrámajellegén persze ez mit sem változtatott volna, hiszen Charlie állapotából fakadóan – aki még a kanapéját is alig hagyja el – a sztori eredendően egyetlen helyszínen játszódhat. Azonban a cselekmény 5 napja alatt a Charlie lakásából szüntelenül ki-be járkáló emberek a The Whale-t könnyedebb pillanataiban amolyan diszfunkcionális családokról szóló amerikai sitcomszerűvé teszik, melyek tele vannak különc figurákkal, akik folyton marják egymást, de azért mélyen legbelül csak szeretik egymást. Ám nem ez marad velünk a The Whale után. Hanem Brendan Fraser főnixi felemelkedése (mondjuk ki: a Breneszánsz), és Charlie hétköznapi szuperhőssége: aki mindent megtesz a lányáért, és egész életében hitt az emberi jóságban.