Közhelyszámba menő kijelentés, hogy a mozi a közelik művészete, de néha mintha elfelejtenénk ezt, és a látványfilmes esztétika hajlamos elmenni inkább a nagytotálok túlhangsúlyozásába. Szerencsére időről időre születik egy-egy olyan film, ami még emlékszik arra, hogy a legérdekesebb dolog, amit a vásznon láthatunk, mindig az emberi arc lesz.

Valószínűleg még sokáig fogjuk emlegetni etalonként a kisköltségvetésű (főképp, de nemcsak) magyar filmes világban a Saul fiát, hiszen kiválóan mutatta meg Nemes Jeles László és stábja, hogy lehet „drágának kinéző” filmet forgatni kreatív eszközökkel, ahol a totálok hiánya éppenhogy nem szegénységi bizonyítvány, hanem a történetmesélés ideális eszköze. Ahogy az ő filmje is főleg nagyközelikbe „kényszeríti” a nézőt, bezárja egy meggyötört arc vagy éppen tarkó mellé, egyúttal remekül megmutatja, hogy egy emberi arc százszor ékesebben mesél, mint egy kellékekkel és statisztákkal telezsúfolt díszletvilág.

Nagy Borús Levente első nagyjátékfilmje, az Éger is remekül példázza ezt: alig-költségvetésből dolgozik, de egy iszonyú erős forgatókönyvvel, kiváló színészi játékkal és kreatív megoldásokkal operáló, lebilincselő mozit volt képes stábjával együtt a vászonra vinni. Nem feltétlenül könnyen befogadható alkotás egy látványfilmre éhes átlagnéző számára, de az ínyenceknek finom falat lesz.

A mindössze 19 forgatási nap alatt felvett alkotás egyfajta folytatása, mondhatnánk spin-offja a rendező-forgatókönyvíró 2021-es Tantrum című, 48 perces, egyetlen snittből álló monológ-filmjének, amelyben Károly (Nagy Zsolt) egy bárpultnál meséli el élete történetét, legnagyobb barátságát, szerelmét, és egész életét átszövő konfliktusait. Nagy Borús Levente ezt a történetet fűzte tovább, megannyi „szűrőn” keresztül szólaltatva meg a sztori többi szereplőjét. Beni (Kálid Artúr) például egy színész, aki egy készülő színdarab számára újrajátssza, mondhatni újraértelmezi a Nagy Zsolt által előadott tantrumot. A darab rendezője pedig nem más, mint Károly lánya, Vera (Szilágyi Csenge), aki a családjának tragédiáját akarja művészi eszközökkel feldolgozni, anyja (Péterfy Bori) nem kis felháborodására. A film során a másik oldallal is találkozunk: Károly egykori legjobb barátja és legnagyobb ellensége, Zsolti (Schmied Zoltán) is szóhoz jut. Azazhogy majdnem, hiszen ezúttal is egy szűrőn keresztül hallgathatjuk meg az ő történetét: egy általa hátrahagyott hangüzenetet tolmácsol Vera számára az anyja. További szereplőkkel, monológokkal is kiegészül a film, illetve egy kerettörténettel is, de ennél többet elmondani már mindenképp elrontaná az első nézés örömét, hiszen olyan filmről beszélünk, ahol a monológok előrehaladásával rajzolódik ki leginkább a történet.

Amit mindenképpen el kell mondani az Égerről, hogy gyakorlatilag minden színésze a maximumot nyújtja: Kálid Artúr monológja még néhol színészszagúnak érződik, de ennek miértjére viszonylag hamar választ kapunk, és ezzel a szemmel nézve csak még inkább lenyűgöző, milyen finomságokkal játssza el ezt a meta-karaktert. Péterfy Bori pedig olyan természetességgel és beleéléssel, olyan fizikai játékkal alakítja a nő hangján keresztül mesélő férfit, hogy az ember csaknem teljesen elfelejti, mennyire átszűrt is a történet, amit kap. Emellett az egyik kulcs-mellékszerepet alakító Kovács Tamást is ki kell emelni, aki a film egyetlen ténylegesen egysnittes monológját adja elő, sodró vonzerővel, és Nagy Zsolt is újfent bizonyítja, hogy neki elég néhány perc játékidő is, hogy megtöltse a vásznat, pár másodpercnyi arckifejezése például olyan szinten képes az ember lelki fájdalmát közvetíteni, amire sokszor két óra is kevés más filmben.

Tagadhatatlan, hogy egy színházi élményhez hasonlítható leginkább az Éger (köszönhetően a film törzsanyagának kilencven százalékát kitevő monológoknak), de ez egyáltalán nem jelent rosszat. Úgy kapunk itt feszültséget, bűnügyi történetet, hogy eközben végig a szereplők arcán keresztül tudunk hozzá közeledni, és még akkor sem kapunk általában közvetlen képet a történésekről. És nyilván nem újdonság, hogy egy filmes történetet több szereplő szempontjából megközelítve, csak részigazságok halmazaként fogadhatunk be (a leghíresebb példa nyilván Kuroszava A vihar kapujában című klasszikusa, de éppen egy tavalyi magyar alkotás, a Veszélyes lehet a fagyi is eszünkbe juthat), de még így is viszonylag kevés alkotó mer belemenni ebbe a korántsem egyszerű diskurzusba, hogy a legtöbb eseménynek a világon nincsen egyetlen objektív, mindenki által egyformán értékelhető, értelmezhető igazsága.

Vélhetőleg nem az Éger lesz az év legnagyobb bevételt hozó magyar alkotása, biztosan lesznek olyanok, akik nehezen bírják a koncepciót, de akik rég jártak már színházba, ahol úgysem tudnak annyira közel ülni, hogy a színészek arcát is láthassák, azok biztosan élvezni fogják a filmet. De azoknak is a moziban a helye, akiket az érdekel, hogy mit tud kihozni egy tehetséges író-rendező és hasonlóan tehetséges stábja zéró állami támogatás nélkül egy ilyen nem éppen derűs, mondhatni borús történetből.