Goda Krisztina filmjéről véleményt formálni majdnem olyan ellentmondásos feladat, mint a kaméleon színét meghatározni vaksötétben. Mert abban a szobában, ahol a magyar műfaji film névre hallgató lény éldegél, ha nem is vaksötét, de minden bizonnyal félhomály uralkodik.
Ugyan ez a zavaros és képlékeny közeg néha igazi gyöngyszemeket is rejt (Antal Nimród: Kontroll, Gigor Attila: A nyomozó), a tisztán műfajban gondolkodó rendezők nehéz helyzetben vannak: amíg a vígjáték a szinte egyedüli biztosan életképes versenyző, amíg a nagyközönségnek nincsenek más műfajokhoz elengedhetetlen közös mítoszai, amíg a filmes képzésben nem kap nagyobb teret a „műfaji” szemléletmód, addig a megváltást hozó tömegfilm aligha tud elkészülni. Persze sokat változtathat a helyzeten egyetlen film is. Olyankor lehet ünnepelni a profizmust szavatoló hollywoodi gondolkodásmód berobbanását a magyar film fáradtan párolgó állóvizébe, ahogy ugyanezen a borzalmas jelenségen lehet fanyalogni is. De annyi mindenesetre bizonyos, hogy a Kaméleon nem csapta föl a lámpát a szobában egy hanyagul zseniális mozdulattal, holott érezhetően ez volt a célja.
Úgy látszik, a kaméleonok félhomályban is előszeretettel változtatják színüket. A Goda által megtestesített rendezőeszmény szerint az alkotó – elvileg – tökéletesen hasonul aktuális közegéhez, minden körülmények között képes azt nyújtani, amit elvárnak tőle. Legyen szó romantikus komédiáról (Csak szex és más semmi), történelmi drámáról (Szabadság, szerelem) vagy akár thrillerről, a tempós cselekmény, a kidolgozott forgatókönyv, a főhősre végzetes szerelem népszerű motívuma, a pergő és szellemes párbeszédépítés egyaránt szavatolt. Azonban e három igen különböző filmet végigmérve mégis úgy tűnik, a kaméleon sem tökéletes átváltozóművész: a romantikus komédia színéhez valahogy könnyedebben és gyorsabban hasonul. A Goda által használt különféle, egyébként viszonylag jól működő sablonok közül ugyanis ez utóbbi kliséi a legéletszerűbbek.
Talán ezzel magyarázható az alkotók által szélhámos-thrillernek titulált Kaméleon „romcomos” alapszituációja. Gábor (Nagy Ervin) és Tibi (Trill Zsolt), a két volt intézetis barát főállású hazudozó: Gábor, hű fegyverhordozója együttműködésével, vele született sármját kihasználva addig a pontig vezeti az orruknál fogva az életben csalódott, súlyos önbizalomhiányban szenvedő nőket, amíg azok meg nem osztják megtakarított pénzüket a minden álmukat megtestesítő férfival. A vállalkozás gördülékenyen halad áldozatról áldozatra, hiszen a kiszemelt nők bármit könnyen elhisznek, ha eléggé szeretnék. A precíz és szívtelen rendszert a szerelem felbukkanása borítja fel. Hanna (Hámori Gabriella), a céltudatos balerina korántsem ideális áldozatjelölt, Gábor módszerei sorra csődöt mondanak, ezért fokozatosan emeli a tétet és mindent alárendel egy végső hazugságnak. A sötétedő tónusú és dramaturgiailag tökéletesen felépített mellékszálak egyre szorosabb hurkot fonnak a főhős nyaka köré, és a film egy önmagát kergető, a körülményeknek kiszolgáltatott magányos férfi identitáskeresésébe torkollik.
Amíg a kényszeres hazudozó személyisége az egymásnak ellentmondó szerepek következtében darabjaira hullik, addig a filmre és a bravúrosan megszerkesztett forgatókönyvre hárul a feladat, hogy megvalósítsa a kaméleon életfilozófiáját: a film rendre felülírja a kialakult elvárásokat, mindig másik arcát fordítja a néző felé, nem a várt nyelven szólal meg, és más-más műfaj sablonjait húzza elő a cilinderből. Mindezt annak érdekében teszi, hogy minden nézőnek a neki megfelelő tökéletes illúzióval szolgáljon. A saját maga által kitűzött lehetetlennek tűnő vállalással a Kaméleon úgy-ahogy megbirkózik, habár az illúziógépezet fogaskerekeinek nyikorgása egyértelműen kihallatszik. A fő problémát az jelenti, hogy az alapszituáció gyors bemutatását és a történet elindítását szolgáló pergő összefoglaló, melyben mintha gyorsítva látnák a szélhámos addigi működését, könnyedsége és komikus jellege miatt más stilizációs szinten és más műfaji kontextusban van, mint a későbbi vastagabb fonállal szőtt thriller-szövet. A főhős karakteréhez elengedhetetlen súly így szertefoszlik, amin Nagy Ervin kissé egyhangú játéka sem tud segíteni. A hiteltelen kaméleon-főhőstől ezért nehezen fogadjuk el, hogy másokat ilyen egyszerűen becsap, ráadásul tét nélkül zajlik le személyes drámája is, ahova a film zárlata kifut. Az első negyedóra néhol kifejezetten rosszízű poénjai mellett (a megvezetett nők túlsúlyosságán vagy boszorkány-ábrázatán kellene nevetnünk) nem marad idő annak a hősfigurának a megalapozására, aki később egy mellékhelyiségben szerelme vőlegényének fejével töri szilánkjaira a mosdó feletti ovális tükröt.
A film hibái és egy-két kínos momentuma (Trill figurája mellé helyezve Nagy Ervinről nem hihető, hogy ugyanannak a nehéz múltnak a hordozója; Nagy narrációja üres, gépies, és indokolatlan; az utószinkron miatt a hangi világ bántóan steril; az aláfestőzenék ordítóan közhelyesek) ellenére izgalmas film. Abban a bizonyos szobában pislákol a fény: a Kaméleonból minden kétséget kizáróan kiderül, hogy a forgatókönyvet jegyző Goda Krisztina és Divinyi Réka tökéletesen pontosan tudják, hogyan kell a feszültséget fenntartva elmesélni egy történetet.
A Kaméleon és főhőse hasonló helyzetben van: kevesebb közeghez képes tökéletesen hasonulni, mint hiszi. Az egyetlen tökéletes kaméleon a fehér gyöngyvászon. Ritkán fordul elő, hogy ez a tulajdonsága akkor is megmarad, mikor fényfoltokat vetítenek rá.
