Az úgy kezdődött, hogy Jött egy busz. Aztán – mielőtt nagyobb kárt okozott volna – észrevétlenül eltűnt. És most jött a metró. Ezzel kezdetét is vette a BKV-s (Budapesti Közlekedési Rt.) filmek reneszánsza. Az előbbi csak címében hordozza, és alibinek használja az említett tömegközlekedési járművet, az utóbbi – a Kontroll – története valóban levisz minket ebbe a mindenki által olyan jól (nem) ismert világba, a metróba. Ez utóbbi filmről szeretnék mesélni.
Valamikor John Cassavetes azt mondta, hogy egy elsőfilmes rendező mindent bele szeretne sűríteni bemutatkozó filmjébe, néha sokkal többet is mint az indokolt. Antal Nimród nem kevesebb mint öt dramaturgiai szálat futtat filmjében, akció, szerelmi, vígjáték, misztikus és a főszereplő belső vívódásainak történetét. Ennyi mindent egy filmben nagyon nehéz bemutatni úgy, hogy az egyenletes képet mutasson. Azt gondolom, hogy ez most nem is sikerült, de minden hibája ellenére a Kontroll egy fontos film. Fontos, hogy elkészült, mert az utóbbi időben a fiatal és a nagyon nem fiatal magyar filmrendezők – akik el is jutnak a közönségig – komoly erőfeszítéseket téve múlják alul egymást. A kivételeknek nagy tisztelet – természetesen. (Az előbb leírtakért minden felelősséget vállalok.) Antal Nimród úgy tűnik másféleképpen gondolkodik a filmről mint kollégái. Ez már az általa rendezett videóklipekben és reklámokban is megmutatkozott. Sokan a magyar „B” film megszületéséről beszélnek, amit a rendező még fel is vállalna, de szerintem még korai erről beszélni. Talán térjünk át arra, hogy miről szól a film.
„Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban.” Kezdhette volna így is a filmet felvezető szövegét Aba Botond, a BKV Rt. vezérigazgatója. De nem így kezdte. Pedig mondanivalója ezt sugallta, „nem most, és nem itt”. A vezérigazgató most egy kicsit félszeg és egy papírból olvassa fel, hogy ez a film bizony nem a budapesti metróról és nem a békávé ellenőrökről szól, csak kitalálás az egész. Aztán persze a filmet megnézve ezt a néző meg jól nem hiszi el.
A főhős Bulcsú (beszélő név) jegyellenőrként dolgozik egy fiktív (!) város, fiktív metrójában. Gyakorlatilag a föld alatt él, ott eszik, alszik és ki tudja már mióta nem járt a felszínen. Négy kollégájával ellenőrzi, próbálja ellenőrizni a metrón utazók jegyeit, de az utasok szemtelenek, semmibe veszik az ellenőröket, jobb esetben kiröhögik, rosszabb esetben megverik őket. Bulcsú életét nem csak ez nehezíti. Meg kell küzdenie a konkurens ellenőr brigáddal is. Mindennapjai meglehetősen keservesek, mígnem feltűnik a metróban két különös figura. Az egyik egy csuklyás, hosszú kabátos idegen, aki időnként a metró alá löki a gyanútlan utasokat, a másik egy lány mackó jelmezben, akibe Bulcsú az első pillantásra beleszeret, közben az egész tömegközlekedés mögött egy ismeretlen és megfoghatatlan felsőbb hatalom sejlik, amelynek földalatti helytartói időnként öltönyös emberek képében riogatják a metró dolgozóit. Kergetőzés az utasokkal, verekedés, utasok a metró alatt, a hivatalnokok packázásai. Bulcsú belefárad. Hiábavalóak az öreg metróvezető (aki valamikor mozdonyvezető volt, de egy véletlen baleset miatt száműzték a föld alá, és azóta ő sem járt odafent) tanácsai, nem tud, vagy nem is akar helyzetén változtatni. Aztán végül mégis leküzdi magát, a benne lévő másik személyiséget, de ezt csak a saját történetének a megszakításával érheti el.
Kevés olyan erős szellemi ingatlan található (bármelyik) városban mint a metró. (Szellemi ingatlanon itt a mindenkori film egyik alappillérjét értjük, azt a korábban megszerzett tudást, amellyel a legtöbb néző tapasztalati úton már rendelkezik és ennek birtokában képes megérteni és értékelni a történetet.) A metrót mindenki ismeri, sokan naponta többször is utaznak rajta. Valójában amit az utasok látnak és ismerni vélnek, az csak egy kis szegmense az egésznek. Járnak az alagutakban, de pontosan nagyon kevesen tudják, hogy mit rejt egy alagút, mit rejtenek azok a területek ahová az utas nem léphet be. Azért ilyen erős ennek a filmnek a szellemi ingatlana, mert a néző azt gondolja, hogy mindent ismert amit látni fog, de megdöbben amikor szembesül a valósággal. A történettől függetlenül a nézőnek örömet okoz, hogy láthatja azokat a tereket ahol naponta megfordul, és megmutatják neki azt ami különben láthatatlan. A metró egy kisebb város a város alatt, nem egyszerű tömegközlekedési eszköz. Míg a buszok, a villamosok, trolibuszok a város mindennapi részein közlekednek, a metró egy külön világban létezik, ahol kiszolgálására saját földalatti épületeket, állomásokat építettek. A metróban nem léteznek évszakok és napszakok, egy olyan közeg amely a titokzatossága, zártsága miatt állandó kétségek közt tarthat.
Közismert helyen filmet készíteni kockázatos. Kikerülhetetlen, hogy a néző figyelmét ne terelje el az, hogy próbálja felismerni a helyszíneket, illetve hogy időnként ne bosszankodjon azon, hogy a filmben nem úgy vannak bemutatva a terek mint ahogyan azok a valóságban léteznek. Ha tetszik, megkülönböztethetünk empirikus mozinézőt és minta mozinézőt, mint ahogyan azt Umberto Eco tette. Eco empirikus és mintaolvasót különböztet meg. Az empirikus olvasó úgy kezd bele egy könyv elolvasásába, hogy hozza magával különböző tapasztalatait, élményeit, ezért nem biztos, hogy az írói szándék szerint fogadja be a történetet. A mintaolvasó teljesen „szűzen” megy minden történet elébe. Antal Nimród filmjét nézve, a moziban ülve szinte csak empirikus nézővel találja magát szembe (vagy háttal) az ember. „Nézd, ez a Deák tér!, Ez meg az Astoria!”, „Ez hülyeség, az előbb a 2. metróvonalon szálltak fel és most meg a 3. metróról szállnak le!” Ilyen dialógusokat lehet hallani a mozi sötétjében. Pedig a felvezető szöveg, sőt a különböző helyszínek szándékos összekeverése is azt kell, hogy sugallja, ez a film tényleg nem a budapesti metróban játszódik.
A film egyik gyenge pontja, hogy nem sikerült egyenletesen kidolgozni és belehelyezni a történetbe a különböző stílusú alkotóelemeket. Az akció szál kifogástalan. Pergő, látványos, remekül fényképezett és vágott. Ritkán látott vendég a magyar filmekben. Ezzel szemben szerelmi szál gyenge. Sehonnan tart sehova. A szereplők mintha valamelyik nyolcvanas években készült hazai filmből léptek volna elő. Ez húsz évvel később már egy kissé idegenül hat. A vígjátéki elemek ismét kiemelkedőek, a poénok nem túl elcsépeltek, de aránytalanul sok helyet foglalnak, néha öncélúak.
Nem tudjuk pontosan, hogy a főszereplő miért került ebbe a reménytelen helyzetbe, hogy mi okból száműzetett a föld alá, és a kettős személyiség miértje is titok marad. Hasonlóan homályos a lány szerepe, mivel a gyenge szerelmi szál miatt karaktere teljesen súlytalan marad, jelenléte nem mozdít sem hátráltat a történeten, illetve a metróhoz kötődő, kihangsúlyozott családi kapcsolatai dramaturgiai szempontból érdektelenek Talán ha végig megmaradna a vígjátéki forma, akkor az előbb leírtakat nem kellene dramaturgiailag indokolni, de egy szerelmes, moralizálgatós akcióthrillerbe mindez nem szorítható büntetlenül bele. A rendező egyszerre akart megfelelni a multiplexekbe és az art mozikba járó közönségnek. Ez részben sikerült, mert a bemutató hetében a negyvenezres jegyeladást, csak a tavaly bemutatott Valami Amerika tudta közelíteni.
Pados Gyula képei kiválóak (a Sorstalanság című filmet is ő fényképezi), melyet Hujber Balázs különleges látványvilága teljesít ki. A film végére egyre több sebből vérző Csányi Sándor is emlékezetes, ez is bizonyítja, hogy nem biztos, hogy ugyanazt az öt színészt kell szerepeltetni minden magyar filmben (igaz itt is találkozhatunk egy-kettővel).
Véleményem szerint a Kontroll az utóbbi néhány év egyik – ha nem is legjobb –, de legjelentősebb magyar filmje, amit remélhetőleg fognak hasonlóak követni.
