A Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle nyitófilmje, az idén 20 éves Kontroll vetítésére érkezett Kolozsvárra, csendben belopózott az utolsó jelenetekre, majd a színpadról nevettette tovább a forgatással kapcsolatos anekdotáival a közönséget. A vetítés után a kőszínházi világból való kilépésről, rendezésről, székely pálinkáról, kockahasról és a humor fontosságáról is beszélgettünk Csányi Sándorral.
Ha csak egy kicsit utánadolvas az ember, hamar kiderül, hogy már gyerekként színész akartál lenni. Mit szólna az akkori Csányi Sanyika ahhoz, ahol most vagy, ami most vagy? A jelened összhangban van az egykori álmaiddal?
Ez egy kicsit összetettebb ennél, mert van egy szakmai része, és van az élet. A kettő persze szorosan összefügg egymással. Tény, hogy valami olyasmi életet szerettem volna magamnak, amelyben van egyfajta ismertség, de van egy teljesen normális, hétköznapi lét is. És ez összejött: vidéken lakunk egy faházban, van két gyerekünk, illetve nekem még egy nagy fiam az előző házasságomból, és a munkámból meg tudunk élni. És közben meg nem tudom megunni. Most volt október 1-jén 30 éve, hogy először betettem a lábamat egy színházba, és gyakorlatilag minden áldott nap úgy vagyok, hogy van kedvem játszani. A Hogyan értsük félre a nőket? című előadást már több mint 430-szor előadtam, de nem unom, mindig találok benne valamit, újítgatom. Szerintem ez egy nagyon nagy áldás, hogy ennyire ennyi örömemet lelem a színészetben, mert egyébként tapasztalom, hogy sokan kiégnek a kollégáim közül. Abban, hogy én nem fásultam bele, lehet annak is szerepe van, hogy nekem fontos volt, hogy a saját történetemet meséljem el, és ez egy teljesen új helyzet elé állított. Míg a színházba csak bemész és megmondják, hogy mit hogyan csinálj, adott a szöveg, a díszlet, a jelmez, itt mindent magam találok ki, szervezek meg. Olyan dolgokkal foglalkozom, amik tényleg érdekelnek, amiket szívesen csinálok. És ez a terv a jövőre is.
Szóval már gyerekkorodban sem az volt a vágyad, hogy „hollywoodi csillag” legyél?
Hát azért mindenkinek, aki színjátszással foglalkozik egy kicsit vágya Hollywood. Voltam kint néhány napig, és már az is elég volt arra, hogy lássam: csak innen, távolról néz ki jól. Innen nem látszik a bolt előtt kanyargózó kilométeres sor, csak az a két-három ember, aki már beért a boltba. Másfelől meg mindenki, aki jobban belelát, azt mondja, hogy nem lehet akcentus nélkül megtanulni angolul.
Az egy teljesen másfajta élet, ott mindent be kell áldozni, és közben folyamatosan jönnek mögötted, és mindenki könyököl. Nagyon-nagyon stresszes. Ezzel ellentétben velem kedvesek, ismernek, és ez jó érzés tud lenni, de az is, hogy ha akarok, akkor hazatérek a faluba, a hétköznapi életbe, ahol bringával elmehetek a boltba, és senki nem fog közben lefotózni.
Minket mindenki utál – Antall Nimród: Kontroll (2003)
Antal Nimród első nagyjátékfilmje, a Kontroll merülés egy alvilágba és egy hasadt elmébe. Erre a járatra ma is érdemes felszállni.
A Hogyan értsük félre a nőket? az egyik lenyomata annak, hogy te most kiléptél a kőszínházak világából, és a saját utadat járod. Ezzel együtt, vagy ettől függetlenül van még szerepálmod, amit el szeretnél játszani egy színház színpadán? Vagy filmszerepálmod?
Azt hiszem nincs. A film az nagyon hiányzik, de inkább a rendezés. Szeretnék történeteket írni, és azokat megrendezni. Ezen tulajdonképpen dolgozom folyamatosan, írogatok – csak nagyon lassan megy. Az írás egyébként nagyon izgalmas, és be kell, hogy valljam, hogy kezdetben azt hittem, hogy megírom, felállok, eljátszom és ennyi. De most már több mint 650 előadással a hátam mögött tudom, hogy nézők is kellenek hozzá, kell a visszajelzés. Volt olyan rész, amit én eredetileg elképesztően viccesnek találtam, a közönség meg dermedt csenddel fogadta, szóval beláttam, hogy úgy nem jó, kihúztam, újraírtam. Egyébként az írás, mint folyamat azért is érdekes, mert nálam ez úgy zajlik, hogy írok, felállok, eljátszom. A kettő pedig teljesen más állapot. Szóval a lényeg, hogy szeretnék egy jó filmet írni, és pénzt szerezni a megrendezéséhez.
Erdélyben is megfordultál az előadásoddal. Más az itteni közönség?
Igen, más. Az iróniát egész másképp veszik itt az emberek, mint Pesten. Pesten kell három csavar, önirónia, élc, valamifajta romlottság, míg Erdélyben a viccek tiszták, egyszerűek, itt elég a medve vagy a sör a nevetéshez. Épp ezért itt jól működnek a tiszta helyzetkomikumok, de a kétértelmű csavarok nem annyira. De valami hasonló Magyarországon is megfigyelhető, különbség van Pest és vidék között.
Erdélyen belül mintha Székelyföld különösen kedves lenne számodra, a Csányi Sándor Produkció előadásai közül is az egyik A székely nyelv rejtelmei címet viseli…
Lacika, az említett előadás főszereplője 20 éve a barátom, a gyerekem keresztapja, nászúton is Székelyföldön voltunk. Tulajdonképpen a tisztaság az, ami lenyűgöz, ami tetszik, a humor, az, ahogyan az a székely, aki egyébként arról híres, hogy nem fejezi ki az érzelmeit, hogy visszafogott, az adott helyzetekben mégis meg tudja fogalmazni, ki tudja nyilvánítani, amit akkor és ott kell. A gyerek születésekor igenis megtudja fogalmazni, hogy Isten adjon erőt s egészséget! A székelyek mernek kimondani, és azzal, amit mondanak megtisztelnek. Másfelől annyira szép, amikor idegenek szóba állnak egymással, behívnak egy pálinkára. Ez nagyon emberi, nagyon szeretem.
Milyen volt kilépni a kőszínházi társulat biztonságából? Az sejtem, hogy felszabadító, de mennyire volt ijesztő?
Nagyon ijesztő volt. Szerintem az alkalmazotti létből kilépni mindig nagyon ijesztő. Azért is lépnek ki kevesen, mert amikor az alkalmazottnak lejár a munkaideje, befejezi a munkát, de ha csak te vagy, nincs munkaidő, mert folyamatosan ezzel foglalkozol. Ráadásul nekem ehhez nem volt érzékem, háttértudásom az ilyenekhez, hogy milyen rendszeren keresztül értékesítjük a jegyet, hogy hogyan adózunk a nyomtatott és az online eladott jegyek után és így tovább. Nem értettem az arculathoz, a marketingstratégiához, a szerződésekhez. Ezeknek semmi közük a színészethez, épp ezért ijesztő volt a kezdet. De azt is éreztem, hogy jó a tanulás, jó mást, újat csinálni. Most már pedig van egy egész csapat, amelyben mindenki tudja a saját dolgát, így nekem csak napi fél órákat kell ezzel foglalkoznom. A stáb tagjainak nem telefonálgatok, nem ellenőrzöm őket, mindenki végzi a dolgát.
Van már pár előadás a tarsolyotokban. Meddig növesztitek, meddig nőhet még a produkció?
Az a helyzet, hogy ahhoz, hogy működjön a dolog, kell egyfajta ismertség. Sokkal könnyebb egy előadást eladni egy ismert színésszel, mint egy ismeretlennel. Ezért van az, hogy szinte mindenben benne vagyok én is – mert ez a brand már működik. Volt olyan időszak, hogy játszottam havi húszat, de az nagyon-nagyon sok volt. Másfelől egyszemélyes darabban játszani, egyedül fenntartani a közönség figyelmét másfél órán keresztül nagyon nehéz. Azt szoktam mondani, hogy amikor egy sok szereplős darabban vagy benne, akkor az olyan mintha csapatban fociznál, te is hajtod, meg a többiek, de ha egyedül vagy, akkor neked kell védekezned, neked kell támadnod, és neked kell az összes gólt rúgni. Az teljesen más energiaszintet követel.
Most nem az önálló színpadi daraboddal vagy Kolozsváron, hanem a 20 éves Kontrollal látogattál el Filmtettfesztre. Milyen visszanézni erre a filmre, magadra, két évtizedes távlatból? Egyáltalán nézted újra azóta?
A bemutató óta nem láttam. De egyébként vannak olyan filmjeim, amelyeket egyszer sem láttam. Nem szeretem nézni magam, a Kontrollban meg most már az is frusztrál, hogy akkor rettenetesen fiatal voltam, bármit ehettem, úgyis elképesztően vékony voltam. De egyébként nagyon szeretem, az első szerelem volt. Most egy kicsit a végébe néztem bele a közönségtalálkozó előtt, és szerintem az érzik rajta, hogy mindenki mennyire fontosnak tartotta ezt a filmet, a legkisebb mellékszereplők is. Emlékszem, hogy van egy bulijelenet, amelyben elképesztően pörögnek a statiszták. Ez azért volt mert éjjel háromkor jött [Antal] Nimród, kért egy megafont és elkezdte ordítani, hogy ti vagytok a legjobbak, ez lesz a világ legjobb filmje, de jó, hogy itt vagytok! Olyan hangulatot csinált, hogy mindenkinek szívügye lett az egész. Ez érződött a filmen, hogy valahogy mindenkinek sok munkája van benne, hogy szíve-lelke benne van.
Azon túl, hogy azt mondtad, hogy nem szereted magad visszanézni, vannak, voltak olyan szerepeid, amiket nem szeretsz? Olvastam nemrég Hugh Grantről, hogy ő utálja a romantikus filmekbeli szerepeit. Te, hogy vagy ezekkel?
Én nem. Volt egy csomó romantikus vígjáték, amelyekben játszottam, de én ezeket szeretem. Nyilván kiöregedtem belőlük – bár most is hívogatnak, de már nem akarom. Épp Hught Grant jó példa arra, hogy nem lehet állandóan ugyanazt csinálni, mert akkor egyszer csak elkezded ismételni önmagad. Most inkább sorozatokba hívnak, de például volt a Színház és más semmi, amit nagyon szerettem, nagyon jó viszontlátásokra adott lehetőséget, de a harmadik évadnál kértem, hogy írjanak ki belőle, mert én nem szerettem úgy forgatni. A nagyjátékfilmnél egy nap két jelenetet veszünk fel, több beállításból, van próba előtte. Nagyon koncentrált munka, amit én nagyon szeretek, szeretem, amikor komolyan veszünk valamit. De a sorozatnál erre nincs idő, ott napi húsz jelenetet veszünk fel. Kell haladni tovább, és emiatt én azt vettem észre magamon, hogy egyre lazább, már-már link vagyok. Úgy nem akarok színészkedni, hogy nem nagyon fontos, amit csinálok, másfelől meg pont annyira vagyok öreg, hogy csak olyat csináljak, amiben hiszek, és amit nagyon szeretek.
Azt mondtad öreg. Szerintem attól messze állsz, de tény, hogy elmúlt az az idő, amikor mindenki ügyeletes szépfiúként hivatkozott rád. Ezt, hogy viseled?
Hát, ez mindenkire érvényes, nagyon ritka, aki megússza. Persze vannak az olyan szemétládák, mint Brad Pitt, akinek hatvan évesen is kockás a hasa, de hát ki szereti az ilyen embert – a csajokon kívül?! Az életben egy csomó mindennel szembe kell nézni, egyszerűen tudomásul kell venni. Régebb a haverjaimmal a csajokról beszélgettünk, most arról, hogy ki milyen fájdalomra milyen orvost ismer. Tök jó, hogy voltam ügyeletes szépfiú, de már nem erre vágyom. Legutóbb az Örök telet forgattam, ami sokkal izgalmasabb feladat volt szakmailag, mint sármosan nézni. Szerintem, ha az ember ezeket nem tudja elengedni, akkor boldogtalan lesz.
Mennyit változott Magyarországon a filmes szakma az elmúlt 20 évben, amióta benne vagy – nem ideológiailag vagy politikailag, hanem emberileg, színészileg?
Én azt látom, hogy egyre inkább a sorozatok fele megy, és egyre olcsóbb lesz. Manapság nem téma, ha nincs hely, ahol a színész lepihenhet: üldögéljen csak a büfében. Pedig igenis kihat, ha 50 napig csak a büfében lehet felszusszanni. Kell egy hely szöveget tanulni, relaxálni, koncentrálni. Ezekre sajnos nincs pénz. A másik meg, hogy újabban a történelmi filmeken van a hangsúly, és a háttérbe szorultak a vígjátékok, amik rólunk szólnak, amiken lehet nevetni, amikben az ember magára vagy a feleségére ismer.
Te is komédiát rendeznél?
Én mindig keverem a dolgokat. Szerintem sokat kell nevettetni a nézőket elején, és akkor utána bele lehet tenni komolyabb dolgokat is az adott alkotásba. Szerintem a vígjáték nem azt jelenti, hogy nem mondod ki azt, amit gondolsz a világról. Nekem mindenképp a vígjáték a közegem, csak vígjátékban tudok gondolkodni az életről. A pandémia alatt, amíg muszáj volt otthon ülni, a családomnak viccelődtem folytom, amitől már a falra másztak. A kilenc éves lányom azt mondta, hogy nagyon unalmas vagyok a poénjaimmal. [Nevet.] Szerintem akinek nincs humora, az valami lényegeset nem vesz észre az életben, a világból.
Gondolom, ha még mindig fektetsz ebbe energiát, és te is rendeznél, akkor nem vagy az a típus, aki temeti a mozit, vagy akár a színházat.
A színház szerintem él és virul, hiába a Covid, működik a dolog. A film az nagyon átalakult, nagyon erősek lettek a streaming-szolgáltatók. Ma már mindenki nagyon örül 100 000 nézőnek Magyarországon. Másfelől meg nagyon jó, hogy ezek a szolgáltatók nem csak amerikai filmeket kínálnak. Ha van időm, én is nagyon szívesen nézek filmeket, sőt néha moziba is járok, mert az nagyon nagy élmény tud lenni. Az, amikor a moziban mondjuk 300 ember együtt nevet egy poénon, az élmény – egyedül, otthon, nem is biztos, hogy felnevetsz hangosan ugyanazon a jeleneten. A mozi varázsa az, hogy egyszerre döbbenünk meg, egyszerre hatódunk meg, egyszerre nevetünk fel, az, hogy felerősíti az érzést.
