A mentálhigiénés segélyvonaltól az autósmoziig – Európai filmesek a koronavírus idején 2.

2020. április 22. – írta Buzogány Klára

Mivel folytassuk az európai filmipart/filmművészetet a koronavírus-válság átvészelésében segítő intézkedésekről szóló áttekintőnket? Olaszországgal, ahol az elmúlt hetekben az emberek többségének kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy a mozik bezárása miatt keseregjen, vagy Svédországgal és Izlanddal, az utolsó két dinoszaurusszal, amelyik nem zárkózott be a barlangjába? Kezdjünk inkább a német intézkedéscsomaggal, amely gigászi összeget irányított át a művészeteknek.

Háztűznézőben Felliniéknél – Egy kis nyári körút a római Cinecittà filmstúdióban

2012. szeptember 7. – írta Csoma Emőke

Róma azon városok egyike, amelyek nagy valószínűséggel előkelő pozíciót foglalnak el mindenkinek a bakancslistáján. Egy olyan hely, amelyet látni kell. Számomra viszont az „örök város” fogalma leginkább azzal vált egyenlővé, hogy minden turista örökkön-örökké ugyanazon látványosságok megtekintését erőlteti, lélegzetnyi teret sem hagyva egymás létezésének a parázsló hőségben. Amiről viszont sokan nem tudnak, vagy csupán merő érdektelenségből kihagynak, az maga a nagybetűs Paradicsom, ahol kellemes magányban, hűs lombok árnyékában a filmtörténet legnagyobb alakjainak lábnyomait követve ismerhetjük meg a múltat.

Az olasz film története – A hetvenes évektől napjainkig (3.)

2007. január 15. – írta Pintér Judit

„Mindenki azt a hatalmat gyűlöli legjobban, amely leigázza. Én tehát azt gyűlölöm különös hévvel, amelytől ma szenvedek. Mert olyan rettenetes eszközökkel manipulálja a testet, hogy Hitlertől sincs mit irigyelnie. Úgy manipulálja a testet, hogy átalakítja a tudatot, mégpedig a legkártékonyabb módon: új, elidegenedett értékrendet hirdet, a fogyasztói társadalom értékeit.” (Pier Paolo Pasolini, 1975)

Az olasz film története – A hatvanas évek filmművészete (2.)

2006. november 15. – írta Pintér Judit

„Az ideológiák kimentek a divatból, de a fecsegés tovább folyik. Csak azt nem lehet többé tudni, miről beszélnek. Az emberek tovább mennek, de már senki nem tudja, milyen irányba.” (Pier Paolo Pasolini: Madarak és ragadozómadarak, 1966)

Az olasz film története – A kezdetektõl a neorealizmus válságáig (1.)

2006. október 15. – írta Pintér Judit

Az iskolateremtő irányzatokban és alkotókban, nagysikerű műfajokban, hosszan tartó válságokban bővelkedő olasz film története 1904-ben kezdődött. Akkor alapították Torinóban az első filmgyárat, majd rá egy évre Rómában a Cinest, amelynek műtermeit 1937-ig, a Cinecittá születéséig használták.