A hollywoodi forgatókönyvírók és a színészcéh által hirdetett sztrájk következtében velencei mércével mérve jóformán alig voltak sztárok a Lido di Venezián, kisebb fesztiválon viszont aligha lenne panasz, ha „csak” George és Amal Clooney, Adam Driver, a sztrájkra szólító pólót viselő Jessica Chastain, Jacob Elordi vagy Priscilla Presley fordulnának meg a vörös szőnyegen.
Ám most számunkra nem ők a legérdekesebbek. Nem így terveztem kezdeni a 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválról szóló beszámolómat, de Reisz Gábor filmjének diadalát nem lehet nem elsőként említeni.
A fesztiválok kapcsán gyakorta kapom a kérdést, hogy mennyire számít az, ha egy rangos filmes mustrán díjaznak egy alkotást. Nos, ún. A-kategóriás fesztiválon már önmagában az is megtisztelő, ha versenybe hívják a filmet, mert a külföldi forgalmazók és a világ szakújságíróinak legjava látja, így jóval több publicitást kap, és jobb eséllyel talál forgalmazóra a film. Ilyen szempontból – bármilyen közhelyesen is hangzik – már a részvétel is sokat jelent. A világ legelsőként indult és mindmáig egyik legnagyobb presztízzsel bíró fesztiváljának, a Mostra Internazionale d’Arte Cinematografica második legfontosabb versenyszekciójában fődíjat kapni igazi diadal, az ilyenkor az alkotóra és a művére irányuló figyelemről nem is beszélve. Reisz Gábor a Magyarázat mindenre című filmjével első magyarként nyert az Orizzonti szekcióban, egy olyan fesztiválon, ahol az utóbbi évtizedekben jó, ha tízévente egy magyar film bejutott a hivatalos versenyprogramba.
Te csak úgy lebegnél itt? – Reisz Gábor: Magyarázat mindenre
A Magyarázat mindenre nemcsak Reisz Gábor eddigi legérettebb filmje, hanem annak is pontos mementója, hogy milyen változások történtek az elmúlt években a magyar filmgyártásban.
Bár volt bennem némi aggodalom a film láttán, hogy vajon érzékeli-e a nemzetközi zsűri és a külföldi közönség, milyen remekül megírt, érzékeny alkotásról van szó, amely minden mondatával és a legapróbb képi utalásaival is azt tükrözi, miben is élünk, de ezen kétségek részben már a bemutató sikerét látva elszálltak, a díjat látva pedig végképp eloszlott minden kétség. Jó látni, hogy külföldön is értik és értékelik Reisz filmkészítői stílusát, megalkuvást nem ismerő őszinteségét. Hogy Reisz Gábor filmes karrierjében mennyire lesz fontos ez a díj, az majd kiderül, az viszont bizonyos, hogy az állami támogatás nélkül, minimális költségvetésből készült, még a sminkest és a világítást is nélkülöző Magyarázat mindenre velencei diadala egyértelműen azt üzeni a magyar és külföldi függetlenfilmesek számára: így is lehet!
És akkor most egy kicsit ugorjunk vissza a fesztivál elejére, ahol a legelső napokban cudar idő fogadott bennünket. A közepesnél is gyengébbre sikerült fesztiválnyitás után hamar megjött a jó idő és jóformán rögtön beerősített a nagyágyúkkal támadó verseny is. Az első versenyfilm Pablo Larraín El Conde című alkotása volt, mely a szombati díjkiosztón a legjobb forgatókönyvnek járó díjjal távozott. Guillermo Calderón és Larraín forgatókönyve kétségtelenül rendkívül eredeti és elgondolkodtató: az 1973 és 1990 között Chilét kormányzó Augusto Pinochetet vámpírként ábrázoló alkotás a diktátor bukása után játszódik, amikor Pinochet szelleme még ott kísért és tovább szívja a népe vérét, de már dögkeselyűként gyülekeznek az alattvalók és a rokonok is, hogy minél jobban részesedjenek a gyengülő egészségű tábornok által felhalmozott hatalmas vagyonból. Az, hogy egy népét sanyargató önkényurat vérszívóként ábrázolnak, nem újkeletű dolog, az azonban, amilyen politikai összeesküvéselméletet sző a vérszívó diktátor köré a két igencsak szabadjára engedett fantáziájú szerző, kétségtelenül eredeti. Aki a narrátor hanglejtését felismeri, már sejtheti, hogy kit kevertek bele a történetbe még az alkotók, ami történelmi szempontból szintén nem megalapozatlan, a mikéntre adott válaszuk viszont minden képzeletet felülmúl. Azok után, hogy mennyire érdektelen volt számomra a sokak által közkedvelt Jackie vagy a legutóbbi, Spencer, végre egy olyan alkotás a chilei alkotótól, ami sokáig velem marad majd, még ha nem is tetszett maradéktalanul.
Nem harap – Pablo Larraín: El Conde
Pablo Larraín Velencében debütált filmjében Augusto Pinochet egy öngyilkos hajlamú vámpír lesz. Az El Conde ötlete briliáns, a megvalósítás viszont kissé vérszegény.
Jorgosz Lanthimosz Szegény párák című filmje volt az idei fesztivál egyik legjobban várt alkotása. A szintén Velencében bemutatott A kedvenccel az első számú kedvencek közé emelkedett görög direktor legújabb filmje nem okozott csalódást, sőt igazából már szinte azonnal borítékolni lehetett, hogy az Emma Stone-nal a főszerepben készült alkotás viszi majd haza a fesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt. Nem volt tehát meglepetés a viktoriánus Angliából induló Frankenstein-történet sikere, amely pillanatok alatt földrajzilag, időben és történetmesélésben is túllép minden kereten és képzeleten, hogy egy női felnőttéválás-történetet mutasson, nem csak a korabeli társadalomra, hanem úgy általában a nők társadalmi helyzetére is reflektálva.
Kegyetlen a világ – Jorgosz Lanthimosz: Poor Things / Szegény párák
A Szegény párák pofátlanul vicces, nagyon eredeti vízió, amely a maga groteszk módján még azzal is tud foglalkozni, hogy mi tesz minket emberré. Emma Stone pedig minden korábbinál lehengerlőbb.
Az Ezüst Oroszlán sem okozott különösebb meglepetést, hiszen a Hamagucsi Rjúszuke Aku wa sonzai shinai / Evil Does Not Exist (kb. A gonosz nem létezik) című meditatív, melankolikus hangulatú filmje is vezette a kritikusok körében a népszerűségi listát. A jóformán érintetlen vidéki idillbe tervezett glamping, azaz a hotelek kényelmével vetekedő luxuskemping a helyi ökoszisztémát éppúgy veszélybe sodorná, mint az ott élő kis közösséget. A helybeliek, élükön a közösség mindenesével azonban nem adják olyan könnyen a tiszta forrásvizet adó patakukat és a szarvasok által benépesített erdőjüket.
2010 környékén jellemzően a versenyfilmek legalább fele a menekültkérdéssel foglalkozott, idén jóval kevesebb volt ez az arány, de ez korántsem jelenti azt, hogy a téma már nem lenne aktuális vagy hogy kimerült. Sőt, Agnieszka Holland Zielone granica / Green Border (kb. Zöldhatár) című filmje a legékesebb bizonyíték arra, hogy mekkora politikai vihart képes kavarni a téma. A bemutató óta parázs viták tárgya Lengyelországban a lengyel-fehérorosz határ között vergődő, elsősorban szíriai és afgán menekültek megrendítő története, akiknek rémesebbnél rémesebb atrocitásokat kell elszenvedniük a velük a két határ között ide-oda pingpongozó határőröktől. Agnieszka Holland filmje elnyerte a zsűri különdíját, ami még inkább vitatémára ad majd okot hazájában, ahol már így is volt, aki egyenesen hazaárulónak nevezte a hetvennégy éves lengyel rendezőnőt. Szintén kegyetlen bánásmód és megaláztatások sora jut osztályrészül a Szenegálból menekülő fiúknak, aki egy jobb élet reményében akarnak előbb az afrikai kontinensen áthaladva, majd a tengeren átkelve eljutni Európába, hogy ott kezdjenek jobb életet Matteo Garrone filmjében. Az Io capitano (kb. Én, a kapitány) című filmet a Gomorrával híressé vált olasz rendező jegyzi, aki ismét egy megrázó erejű alkotást tett le az asztalra, és amiért nem véletlenül kapta meg a legjobb rendezés díját. A film főszereplője, Seydou Sarr pedig megkapta a legjobb fiatal színésznek járó Marcello Mastroianni-díjat.
Még egy kicsit a díjaknál maradva, a magam részéről idén leginkább a férfi és női alakításokért odaítélt díjakkal nem voltam idén kibékülve. A legjobb női alakítás szobrocskáját Cailee Spaeny kapta a Priscilla (r.: Sofia Coppola) címszerepéért, aki helyett inkább Carey Mulligannek adtam volna a díjat a Maestróban (r.: Bradley Cooper) nyújtott alakításáért. A Priscillával valahogy úgy voltam, mint a már említett Spencerrel, hogy értékeltem a belefektetett munkát, a részletekre messzemenően odafigyelő rendezést, a filmből áradó, a címszereplő lelkiállapotát híven tükröző hangulatot, de egyik sem varázsolt el igazán. Sőt, a Priscilla címszerepét alakító fiatal színésznő úgy tűnt, mintha éppoly elveszett lenne a szerepében, mint a még kiskorú Priscilla volt, amikor Elvis magával vitte Gracelandbe. Az utolsó versenyfilm Michel Franco Memory című alkotása volt, mely egy demenciában szenvedő férfi (Peter Sarsgaard) és egy a múltja emlékeitől menekülő nő (Jessica Chastain) egymásra találásának története. A Damien Chazelle vezette zsűri Peter Sarsgaardnak ítélte oda a legjobb férfi alakítás díját, én viszont sokkal inkább Caleb Landry Jonesnak adtam volna A kutyák ura / Dogman című Luc Besson-filmben nyújtott munkájáért, vagy talán a lengyel versenyfilm, Malgorzata Szumowska és Michal Englert Kobieta Z… / Woman of című filmjének főszereplőjének. Utóbbit egyébként a díjazottak között is szívesen láttam volna: a lengyel kisvárosban a saját nemi identitását megkérdőjelező transznemű édesapa története a fesztivál egyik késői, kellemes meglepetése volt.
Ismerve David Fincher munkásságát, korántsem volt meglepetés, hogy a The Killer című filmje ismét egy remekbeszabott alkotás lesz, ráadásul a magányos bérgyilkos történetét a nagysikerű Hetedik forgatókönyvírója, Andrew Kevin Walker jegyzi. A képregényen alapuló történet hőse Joker alakjához hasonlóan válik hús-vér figurává a megfelelő rendező kezében és egy rátermett színész megformálásában. Michael Fassbender remek választásnak bizonyul a névtelen, magányos, álmatlanságban szenvedő, a tömegbe inkább beolvadni, mint kitűnni törekvő profi bérgyilkos szerepében. Bár a hangrámondás elcsépeltnek tűnik, a Netflix sikersorozata, a Te (You) is bizonyította – a The Killer pedig csak megerősíti –, hogy aligha van ennél hatékonyabb módszer, ha a szereplő fejében zajló belső monológ közvetítéséről van szó.
Bár Fassbender remek volt, a fesztivál legkedveltebb bérgyilkosa mégis a Glen Powell által megformált tanár volt, aki a rendőrség beépített ügynökeként fejvadásznak adja ki magát, hogy segítsen lebuktatni azokat, akik fizettek volna azért, hogy valaki megszabadítsa őket főnöküktől vagy családtagjuktól. Richard Linklater Hit Man című alkotása, melyet Powell társíróként is jegyez, minden túlzás nélkül a fesztivál legszórakoztatóbb filmje volt, iskolapéldája annak, milyen az, amikor egy jól megírt, humorban bővelkedő forgatókönyv egy kiváló rendező és remek színészek kezébe kerül. A Hit Mant egyébként egy újságcikk ihlette, a hőse valós személyen alapul, ám a vásznon látottakban elsősorban a fikció dominál.
Az idei olasz filmek felhozatalából a már említett Garrone-rendezésen kívül az Adagio emelkedett ki, melyet a bűnfilmek rutinos mestere, többek közt a Sicario 2 – A zsoldos rendezője, Stefano Sollima jegyez. A film középpontjában egy fiatal fiú áll, akit a rendőrök egy jól fizető és befolyásos megbízó kedvéért egy politikus lebuktatásához használnak csalinak. Ahogy a fiú nem számol a rendőrök korruptságával és brutalitásával, úgy a rendőrök sem számolnak a fiú apjának alvilági múltjával és kapcsolataival.
A velencei fesztivált sok kritika érte korábban a Netflix és más streamingszolgáltatók befogadásáért, de azért is, hogy rendre itt mutatják be a magánéleti botrányaik miatt igencsak megosztó, sok helyen nem szívesen látott alkotókat. Idén itt volt Roman Polanski a The Palace című millenniumi szatírájával, Luc Besson a már említett Kutyák urával, ami szerintem a Leon, a profi óta a legjobb Besson-film, és itt mutatták be versenyen kívül Woody Allen legújabb filmjét is. Allen részvétele a fesztiválon egyesekben akkora felháborodást váltott ki, hogy még demonstrációt is szerveztek ellen – ami viszont a filmjét illeti, a Coup de Chance sokban az általam nagyon kedvelt Match Pointot idézi, csak ezúttal nem Londonba, hanem Párizsba kalauzol bennünket a rendező és a Match Pointnál jóval könnyedebb szórakozást kínál, de azért itt is kever némi krimit a történetbe, melyben, mint korábbi alkotásaiban is, olyan nagy szerepet szán a véletlennek. A véletlennek és a párhuzamos világoknak jut szerep a fesztivál egyik legkülönösebb alkotásában, a Timm Kröger által rendezett Die Theorie von Allem / The Theory of Everything című filmben, mely a harmincas évek német filmművészetét idézi meg képi világával.
A fesztivál idén is kiállt több ügy – mint például az iráni elnyomó rezsim áldozatai – mellett is. A Sala Grande előtt összehívott demonstrációra nem sokkal Guy Nattiv és Zar Amir Ebrahimi Tatami című filmje után került sor, mely egy iráni női dzsúdócsapat küzdelmeit mutatja be nem csak a tatamin, hanem (sőt, elsősorban) azon túl. A filmet egy iráni boxolónő igaz története inspirálta, aki szintén elkísérte a fekete-fehér, szándékosan nem szélesvászonra komponált alkotást, mely így még jobban érzékeltette, mennyire beszűkült és fekete-fehér ezeknek a sportolónőknek az élete.
