A gyilkos ha nem is Fincher leginnovatívabb és formanyelvileg legizgalmasabb alkotása, mindenképp érett és letisztult mű, ami a maga egyszerűségében is nagyszerű.
A kilencvenes évek mind Hollywood, mind az amerikai függetlenfilmes szcéna aranykorának számítanak. A korszakban nagy népszerűségnek örvendő, a köznyelvben „mindfuck” filmként emlegetett – a szakirodalomban inkább „mind game”, azaz „elmejátékfilmként” címkézett – alkotások egyik kiemelkedő rendezője David Fincher, aki a Hetedik, a Játsz/ma, vagy a Harcosok klubja című műveivel gazdagította a „mindfuck” filmek illusztris táborát. Ezen alkotások mai napig tartó kultstátuszukat nagyban köszönhették az akkoriban terjedő világháló népének. Számtalan blogbejegyzés és kommentfüzér boncolgatta ezeket a filmeket, jóval a mozibemutató vagy DVD-kiadás után is emlékezetben tartva őket. Első, jelentős áttörést hozó filmjeiben Fincher nem félt felborítani az elbeszélés konvencióit, feszegetni a műfaji határokat, melyeket trükkmesterként, majd videokliprendezőként szerzett gyakorlatából átemelt vizuális megoldásokkal és vágásokkal párosított. Az új évtizedben új irányt vett munkássága: a Pánikszoba, a Zodiákus, vagy A tetovált lány már jóval konvencionálisabbnak mutatkoztak (elsősorban dramaturgiailag), ám fontos motívumokat vittek tovább a kilencvenes évek karrierindító műveiből. David Fincher legutóbbi munkája, A gyilkos, úgy tűnik, mindegyikből hordoz felfedezhető elemeket, ám mind felépítésében, mind ábrázolásmódjában sokkal egyszerűbb – ha úgy tetszik, letisztultabb.
Fincher nem új a kortárs irodalmi adaptációk világában, A gyilkos esetében azonban merészebbet lépett, és egy 90-es évek végi képregénysorozatot választott alapul. Az Alexis „Matz” Nolent által írt és Luc Jacamon által rajzolt Le tueur adaptálásához Fincher Andrew Kevin Walker forgatókönyvírót hívta segítségül, aki első nagy sikerének, a Hetediknek a forgatókönyvét is jegyzi. Walker és Fincher újabb együttműködésének ezúttal nem kevesebb a tétje, minthogy képes-e az alkotóduó egy képregényfigurát hús-vér emberré változtatni, ahogy Christopher Nolan tette Batmannel vagy Todd Phillips a Joker alakjával. Noha a képregénybérgyilkos sokkal hétköznapibb, mint az említett szuperhős és antagonistája, A gyilkos fizetett gyilkosa erkölcsileg sokkal problematikusabb, ő ugyanis minden különösebb személyes motiváció vagy magasztosabb cél nélkül, pénzért öl. Se nem hős, se nem antagonista. Olyan ő, mint egy sikeres nagyvállalat topmenedzsere, jól felkészült, jól végzi a munkáját, mert jól megfizetik érte.
Így indul a cselekmény is: a pénzért bérelt mesterlövész csendben és módszeresen készül a feladatára. A teljesítmény érdekében fizikailag és mentálisan is a toppon kell lennie, így hát fekvőtámaszokat nyom, jógázik, és a puskája távcsövén át fürkészi a szemközti, egyelőre még üresen álló párizsi luxusapartmant, közben belső monológját halljuk a felkészülésről, munkáról, a szabályokról, arról, miként is tekint hivatására – és nem utolsósorban arról az unalomról, amit a várakozás során megél. Úgy mantrázza a szabályokat, mint a Harcosok klubja Tylere, és úgy avat be bennünket a legapróbb részletekbe, mint az Edward Norton által megformált névtelen narrátor, annyi különbséggel, hogy A gyilkos bérgyilkosa nem azért tud valamit, mert „Tyler tudja”. A Harcosok klubja önmagából kivetkőző szürke hivatalnokával ellentétben a Michael Fassbender által alakított protagonista fizikailag is és mentálisan is egyben van, csak éppen a mérnöki precizitással felépített terve hullik darabokra, amikor a döntő pillanatban elvéti a lövést. Bár a menekülés a terv szerint halad, a Dominikai Köztársaságba hazaérve egyből kiderül számára, hogy csalódott és feldühödött megbízói megelőzték. A vadászból egy szempillantás alatt üldözötté válik, és nem kétséges, hogy az ő nyomában is hozzá hasonló profik lihegnek, akik ugyanolyan érzéketlenül és parancsszóra ölnek. Innentől pörögnek fel igazán az események, így sem a felsült bérgyilkosnak, sem a nézőnek nem lesz ideje unatkozni. Megkezdődik az országokon átívelő hajsza, hogy beelőzze üldözőit és kiderítse, kik is mozgatják valójában a szálakat.
Bár első pillantásra valósabbnak tűnhet A gyilkos címszereplője, mint a már említett Batman vagy Joker, a magányos bérgyilkos karakterét is elsősorban a ponyvaregények teremtették meg, s az olyan valós személyek, mint a Sakál legfeljebb csak gazdagították és/vagy ráerősítettek a sztereotípiákra. A felbérelt gyilkosokhoz kapcsolódó klisék felemlegetése vagy cáfolása jóval kevesebb kihívást hordoz, mint az, hogy egy hidegvérű gyilkost kell a nézők kegyeibe lopni (ami egyébként szintén nem példanélküli – gondoljunk csak Dexter figurájára –, de nem is könnyű feladat). Mindemellett olyannak kell lennie, akiről elhisszük, hogy bármikor ott ülhet mellettünk a repülőn vagy elsétálhatunk mellette a parkban, anélkül, hogy akár egy pillanatra is megfordulna a fejünkben, hogy ki is ő valójában és mi a foglalkozása, de hihető legyen róla, hogy pénzért vagy más motivációból bármire képes. Ehhez pedig nem elég a már bizonyított rendező-forgatókönyvíró duó, kell egy olyan színész is, aki kellő karizmával közvetíti a magányos gyilkos gondolatait, képes kaméleon módjára belesimulni a környezetébe, és nem utolsósorban fizikailag is hiteles az akciójelenetekben, anélkül, hogy a hétköznapiság álcája lepattanna az akcióhősőktől megszokott felpumpált izmokról. Michael Fassbender kiváló választásnak bizonyul a folyamatosan újabb és újabb álnevek mögé rejtőző, álmatlanságban szenvedő, szabályokat mantrázó, majd éles helyzetben minden felsorolt szabályt megszegő protagonista megformálására: atletikus fizikuma és ruganyossága több kilónyi fölösen rápakolt izomköteg nélkül is hitelessé teszi őt az akciójelenetekben. Mi több, a Németországban született, a film egy részében német turistának álcázott színész arra is alkalmasnak mutatkozik, hogy egyedül vigye el a hátán a filmet, mivel mellette mindenki más (beleértve a Tilda Swinton által megformált titokzatos megbízót is) csak epizodista, akinek pár emlékezetes percnél aligha jut több.
Nem sok teret kapnak a párbeszédek sem, többnyire vagy a protagonista gondolatait halljuk belső monológként, ami oly kiválóan bevált Finchernek a Harcosok klubjában, a Netflix nagysikerű YOU című sorozata pedig ismét divatba hozta és mindörökre a pszichopata gyilkosokkal kapcsolta össze. A filmben újra meg újra felhangzó The Smith-dalok pedig nem egyszer kiegészítik, kommentálják az eseményeket, de hozzáadnak a film finom humorához is. A Hetedik, a Játsz/ma és a Harcosok klubja – ahogy valamelyest a Pánikszoba és A gyilkos is – a modern nagyváros társadalomkritikáját hordozzák, ahol a Hetedik vagy a Zodiákus sorozatgyilkosa ugyanúgy képes éveken át észrevétlenül működni, mint A gyilkos profija. Őt is multicégek veszik körül, mint a Harcosok klubja hősét és ugyanolyan maszkulin energiák határozzák meg, ám a film maga nem törekszik túl formabontó és innovatív megoldásokra: cselekménye lineárisan halad előre a végkifejlet felé, mely messze elmarad a Hetedik vagy a Harcosok klubja emlékezetes lezárásaitól. Ilyen tekintetben a The Killer sokkal közelebb van a Pánikszobához, ritmusa pedig – különösen a film első harmadában – a Hetedik vagy a Zodiákus kimért tempójára hajaz. A gyilkos bérgyilkosának türelme, módszeressége és precizitása sokban hasonlít a Hetedik sorozatgyilkosáéra, egyben azonban különböznek: számára minden a pénzről és a megbízatás végrehajtásáról szól, és szó sincs személyes misszióról. Mindez némileg árnyalódik, amikor az elhibázott akció után megtudjuk, hogy mégsem teljesen magányos és nem csak a saját bőrét akarja menteni, hanem más érzelmek is motiválják további cselekedeteit. Ahogy a bérgyilkos karakterének jót tesz a váltás, úgy a filmnek is jót tesz a tempóváltás: a cselekmény ekkor kapcsol csak igazán magasabb fordulatszámra, és csak néha vesz vissza a tempóból, hogy kiélvezze az olyan pillanatokat, mint a bérgyilkos és az őt láb alól eltetetni akaró gazdag és befolyásos megbízó közötti beszélgetés. Az alkotók részéről is érthető, hogy kitartják ezt a jelenetet, mert a pillanat, ami ott az étteremben a nagy leszámolás előtt megszületik a két hidegvérű profi közöttük, a film egyik legemlékezetesebb momentuma.
„Execution is everything.” – hangzik a film zseniálisan kétértelmű szlogenje a velencei filmfesztiválon A gyilkost népszerűsítő poszteren. Az execution egyszerre jelent kivégzést és végrehajtást, de utalhat a kivitelezésre is, ez esetben pedig meg kell említeni, hogy nem csak a főszereplő bérgyilkosra jellemző a perfekcionizmus, de a rendezőre is. Fincher ezúttal is aprólékosan kidolgozott elemekből építkezik rendkívüli módszerességgel és precizitással. A gyilkos ha nem is Fincher leginnovatívabb és formanyelvileg legizgalmasabb alkotása, mindenképp érett és letisztult mű, ami a maga egyszerűségében is nagyszerű.
