Nicolas Cage a közelmúltban olyan mozikkal rombolta renoméját, mint A varázslótanonc, A szellemlovas 2. – A bosszú ereje vagy a 3D-s Féktelen harag. A Joe viszont nem csak az Oscar-díjas színész nagy visszatérése a drámai filmekhez, hanem egyúttal az utóbbi években főleg vígjátékokat rendezett David Gordon Green legérettebb mozija is.

Green nem is egy, hanem rögtön két filmmel idézi fel vígjáték-iparosmunkái előtt készített független, személyes komikus drámáit. Első négy mozija (George Washington, Az „Igazi” / All the Real Girls, Áramlat / Undertow, Angyal a hóban / Snow Angels) bogaras, különc, hanyatló családokból származó antiszociális kisemberekről, felnőtté válásukról és ártatlanságuk elvesztéséről szól. Az Ananász expressz már a színészek filmje volt (Green első mozija, amit nem jegyez íróként), nem beszélve a Király! (Your Highness) és a Bébisintér (The Sitter) című komédiákról, na meg az Egyszer fent, inkább lent vígjátéksorozat epizódjainak ugyancsak kevés kihívást jelentő alkalmi rendezéseiről. Az indie filmezéshez való visszatéréseként aposztrofált Prince Avalanche – Texas hercege egy izlandi film amerikai remake-je, főszerepben ismerős arcokkal (amilyen az ugyancsak komikus-sztár Paul Rudd), az eredmény viszont kifogástalan.

A Joe egyúttal Green érett visszatérése szülőföldjére, az amerikai Délre, hosszú évek óta ez a legkevésbé (de komor történetéhez képest még így is meglepően) humoros filmje (pedig ott a stáblistán a régi haver Danny McBride executive producerként). A Prince Avalanche-hez hasonlóan e film is adaptáció: a Délen játszódó, felkavaró és realista regényeiről ismert Larry Brown könyvén alapul. A börtönviselt címszereplő (Cage) erdőirtással keresi kenyerét, (mindkét értelemben) fekete munkásai élén. Melóra jelentkezik hozzá egy frissen a környékre költözött tinédzser (Tye Sheridan), aki munkakerülő, alkoholista szüleivel, valamint introvertált, traumatizált húgával él. Se Joe, sem a srác nem angyal (legfeljebb a vidék erkölcsi nyomorának viszonylatában): földhözragadt karakterek, és mindkettőjüknek van félnivalója. A hirtelen természetű, iszákos kurvapecér, de a megváltást Travis Bickle-módra kereső Joe-nak a helyi mocskos zsaruk és white trash-kocsmatöltelékek közt egyaránt sok az ellensége, a jobb sorsra érdemes, talpraesett ifjú életét pedig családjával erőszakos, önpusztító apja nehezíti meg.

A Joe a producerként (szintén texasi őslakos) Terrence Malick által jegyzett, igaz történeten alapuló Áramlat (Undertow) ikerfilmje Green életművében, sőt annak érettebb újragondolása. Sok a hasonlóság: mindkettő az Isten háta mögötti Délen játszódik, főhősük egy koraérett fiú, aki problémás kisebb testvérének viseli gondját (az Áramlat Harmony Korine-filmbe illő gyerekszereplője sarat és festéket eszik). A két-két fiatalt egyaránt csupa rosszéletű felnőtt veszi körül, de köztük is van egy mentor (itt Joe, ott Dermot Mulroney apa-karaktere) és egy gonosztevő, a mumus, aki a gyerekek megrontására tör (itt az apa, ott a börtöntöltelék nagybácsi). Ha nem lenne a „déli gótika” kifejezésünk, az Áramlat láttán biztos kitalálnánk. Nem csak A vadász éjszakája sötét tündérmesei hangvételét juttathatja eszünkbe, akár a Sóhajok is hatással lehetett rá (legalábbis kísértetiesek a hasonlóságok), bár Green A texasi láncfűrészes mészárlás hatásáról beszélt. (Később nagy ambíciókkal tervezte megrendezni Argento horrormeséjének amerikai remake-jét, eddig sikertelenül.)

Az Áramlat egyetlen hibáját jelentő gyerekfilmes túlstilizáltság teljességgel hiányzik a Joe-ból, aminek hitelessége viszont nem megy a gótikus hangulat rovására, elég a címszereplő azon mondatára gondolni, mely szerint a Dél „elátkozott hely, ahol nem vackolhatod be magad akárhová és nevezheted otthonnak”. Nem ifjúnak való vidék: a gyerekeknek egészségtelenül korán és gyorsan kell felnőniük. Noha Green ezúttal nem jegyzi forgatókönyvíróként a filmet, a szerzői kézjegyeknek ezzel nincs vége: korai munkáihoz hasonlóan népes, a vidéket dokumentáló karaktercsapatot vonultat fel. Kisvárosi, provinciális munkások mindennapjaiba enged bepillantást, a Prince Avalanche útkarbantartói után erdőirtókat, favágókat ismerünk meg. Környezetük pusztul: Green előző filmje egy leégett erdőben játszódott, Joe és munkásai méreggel szárítják ki a fákat, hogy megbízóik erősebb fajtát ültessenek a helyükbe.

Green a George Washington után a Prince Avalanche-ben is használt autentikus, helyi szereplőket (Joyce Payne, a háza romjai közt jogosítványát kereső nő, aki csak arra járt és belebotlott a forgatásba) és épített improvizatív humort filmjébe. A Joe alkalmával is így tett: a munkások önmagukat alakító amatőrök, az ifjú hős apját (a harmadik legnagyobb szerepet Cage és Sheridan karaktere után) játszó Gary Poulter valóban börtönviselt, alkoholista és hajléktalan volt,  vígjátéki jeleneteiben pedig magánszámai és rögtönzései láthatóak. A felvételek idején józan tudott maradni, de a bemutatót már nem érte meg, két hónappal a forgatás befejezése után meghalt, ráadásul egyetlen filmjébe kísértetiesen beillő körülmények között (Green neki dedikálta a filmet).