Beszív, lenntart, nagyon köhög. Kifújni már nincs mit, a füstből csak a nevetés maradt. Az év füves poénja a moziban – könnyed kis esti szórakozás, de majdnem két óra az ára. Laza film rengeteg velős poénnal, és olyan figurákkal, akik igazán hitelesen tudják hozni a szerepet.

„Úgy érzem magam, mint egy szelet vaj… ahogy szétolvad egy nagy rakás palacsintán…” Válasz az egyszerű kérdésre: hogy érzed magad. Válasz a kísérleti alany szájából, aki jópár perce a kilences számú anyagot pöfékeli a hadsereg titkos földalatti laborjában, 1937-et írunk. Most, hogy megismerkedtünk történetünk főszereplőjével, az ananász expresszel, beláthatjuk, hogy egy ilyen cuccnak túl kellett élni ezt a 70 évet, hogy aztán igazi karriert fusson be hőseink segítségével. Mert ahogy Saul mondja: majdnem kár elszívni, olyan mintha bombával ölnél meg egy egyszarvút.

Saul (James Franco) a helyi dealer, az egyetlen, aki a csodafüvet árulja a városban, s hogy is hagyhatná ki a szórásból cimboráját, Dale Dentont (Seth Rogen), ugyebár… Máris kész is a Jay és Néma Bob párosunk, csak valahogy az utóbbinak be nem áll a szája, mellesleg nem is igénytelenek a srácok, már eleinte. Mert jön a probléma, ahogy szokott – egy meglesett drogleszámolás –, s vele a leszámolók is, ha már Dale két összetört kocsit és egy füstölgő cigivéget hagy maga után rémületében.

Lassabb ráhangolódás után az ananászfüstölő páros őrült menekülésbe kezd, s a hajsza során kibontakoznak filmünk mélységei is. Okok, érvek, indokok, válaszok, persze nagy drámák fűbe ágyazva, és poénnal porcukrozva. Mert megtudjuk, mitől is lehet több a drogárus egy egyszerű kereskedőnél; hogy kell kiosztani az apósjelöltet, ha nagyon feldühítettük, és nem érti, hogy nekünk van igazunk; ha az autórádió duruzsolását használod altatódalnak, a kocsid reggelre az öngyilkosság aksi-lemerítős fajtáját választja; és ne feledd: a mobilod jele alapján bemérnek…

Laza film rengeteg velős poénnal, és olyan figurákkal, akik igazán hitelesen tudják hozni a szerepet. James Franco talán még a betépett trióból is kiemelkedik (mint cipő a szélvédőből). Danny R. McBride (Red) ragasztószalagos jelenetét már csak a feltámadás és Ted (Gary Cole) tehetetlen dühe múlja felül.

Jól megírt könyv (Seth Rogen, Evan Goldberg), jó ütemű ritmusváltásokkal. A sztori nem eget rengető, de változatosságával elég felületet hoz a színészeknek, hogy bonyolítsák a szituációt. Néhol talán elszalad a ló egy kicsit, és túlcsordul a dráma, de majd a poén mindenért kárpótol.

Viszont a nagy leszámolás a film végén, az kicsit sok. Kill Bill-szagú, csak nem fröcsög a vér, és ugye itt vígjátékról beszélünk. Fricska, az rendben van, de valahogy Tarantinonak gondolkodás nélkül elhittem, hogy ’most ő megmondja’. De ki is ez a David Gordon Green? A filmet valójában a producer Judd Apatow (Felkoppintva, lepattintva) számlájára kell írni – róla inkább elhiszem, hogy a romantikus vígjátékok után ’majd próbálkozik’ a nagy leszámolással. A keleti titokzatos nyomozóbrigád is sok talán, de nindzsákat küldeni a fűre…

De ez a mozi erről szól. Lazaság, ideggörcs, némi izgalom, és sok-sok poén. Füves vagy nem füves, de nevetős kétóra. Nem kell másra számítani, a lényeg ez. Mert „stoner-film”: könnyű, vicces és pozitívan ábrázolja a kannabisz-használatot, ami önmagában a sztori gerincét adja. Poénfilm. Jobb esetben merő szarkazmusból. Rossz esetben félreértve: ömlengés, drámázás, nagy gondolatok – kellő ironikus életlátás nélkül könnyen kiakad a néző, és szintén nagy szavakat kezd használni a vásznon látottak ellen. Pedig csak humorérzékre lenne szükség, vagy talán egy kis fűre, és megvilágosodnának az ágálók. A lényeg: az év füves poénja már a mozikban. „Pandora nem tud visszamenni a dobozba, csak kifelé közlekedik.”