Ha nem Texasban játszódna, és nem a 80-as évek végén, a Cold in July nem lenne kifejezetten hihető. Nem mintha egyébként az lenne, de mégis, Jim Mickle stíluskísérletnek is felérő bravúros noir-westernje sokat kamatoztat Joe R. Lansdale regényeredetijének helyszínéből. Ott és akkor, délen, a vadnyugat pusztulása után hosszú évtizedekkel még vagány volt a pornóbajusz és mullet, nagyon ment az üldözési mániás, családvédő és erkölcscsőszködő reaganizmus, sok volt a napcserzette, bűzlő martalóc, és még több a rohadék rendőr.
Nicolas Cage a közelmúltban olyan mozikkal rombolta renoméját, mint A varázslótanonc, A szellemlovas 2. – A bosszú ereje vagy a 3D-s Féktelen harag. A Joe viszont nem csak az Oscar-díjas színész nagy visszatérése a drámai filmekhez, hanem egyúttal az utóbbi években főleg vígjátékokat rendezett David Gordon Green legérettebb mozija is.
Aki esetleg meg volt győződve arról, hogy a Sírhant művek (Six Feet Under) temetkezési vállalkozói jól végzik a munkájukat, az térdre fog rogyni Bernie előtt. Ráadásul Bernie Tiede létező, hús-vér ember, akit egészen különleges aura lebeg körül. Amellett, hogy szakmai kompetenciája példaértékű, a texasi Carthage kisváros deklarált szentje is. Segítőkész, nyájas, jámbor, önzetlen jó keresztény, a kultúra támogatója és védelmezője, akit a közösség egy emberként tisztel és szeret. A frissen megözvegyült, nevetségesen pénzes Marjorie Nugent pedig a városka legutáltabb lakosa volt, s épp ezért minimum érdekes, ahogy Bernie és Marjorie – finoman szólva – összebarátkoztak.
William Friedkin rendező neve szervesen kapcsolódik az úgynevezett Ó-Hollywood (értsd, a klasszikus hollywoodi stúdiórendszer) bukását követő Új-Hollywood felvirágzásához.
Néha kellemes meglepetést okoz, hogy az egyre ötlettelenebbnek tűnő hollywoodi film-újrahasznosítási hullámban az ember izgalmas alapanyaggal és tehetséges alkotókkal találkozik. Ilyennek tűnt Winterbottom első amerikai filmje is, amelyben ránézésre minden megvan ahhoz, hogy ne vegye körül az általános remake-utálat. A 2010-es The Killer Inside Me viszont szélsőségesen ellentmondásosra sikerült, úgyhogy undorból és rajongásból is jut neki bőven.
